Mondatfacsarók

Ha valakinek mindenről Orbán Viktor eszébe, forduljon szakemberhez. A Kodály Háry Jánosából vett népdalban az is ott volt az operaházi újranyitón: „ne sanyargassa magyar népét”. Biztos üzenet! „Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonba-har-rah-har-rah-ha-ha…”: a leköszönő államelnök horgászszenvedélyének gúnyolása? Vagy Harrach Péteré? „Szegény vagyok, szegénynek születtem” – így Örzse, tán mert adófizetők pénze ily cifra palotára ment? A Toborzó pedig militáns darab volna, és lám, némán tűri a kormányfő szomszédháború idején, miközben látszólag pacifista? Hálát adok a Jóistennek, hogy véget ér a kampány, célegyenese már a Mariana-árok fenekén zajlott.

Egy a nemzet, egy az Operaháza, egy az avatója is. Négy nappal (?!) később beszédemet cincálja az ellenzéki sajtó, amely nem kis részben az újraavatás ténye felett is képes lenne tudósítás nélkül napirendre térni amúgy, pedig egyik legfontosabb és legszebb műemlékünk, a legnagyobb művészeti intézmény, dobogós turisztikai célpont. Egy „think tank” kiizzadja: nyilván élő köztelevíziós adásban, köszönő szavakkal szóltam be a miniszterelnöknek (aki rögvest ki is tüntet, logikus), miszerint „vigyázat”, tizenkét év volt eddig a vezetői csúcs. Igen, no de hol annyi? Pont ott és úgy igaz, ahogy és ahol szóba hoztam: az Operaházban, nem az Ország­házban. Képesek lettek volna az öniróniát meg­tagadni tőlem, pedig – kifordítva a bonmot-t – önmagunk csipkedése is lehet annyira fontos, hogy ne engedjük át másnak! (Lásd még: Cyrano igazsága.)

A mi operás rekorderünk Lukács Miklós, a „báró”. A konszolidálódó Kádár-rezsimben hatvanegy esztendősen, egy teljes karmesteri pálya utolsó szakaszában lesz operaigazgató. Semmi sem moccan, az ötvenes években erőszakkal lendületet vevő, ám kétségtelenül hatalmas össztársadalmi érdeklődés a nyiladozó – sztárcsináló! – állami televíziózás és a zárva maradó határok közepette nesztelenül siklatja tova az Opera katamaránját: óriási táblás házak. Lukács előtt két évvel az Erkelt mai formájára szabatják át Kotsis Ivánnal: az Operaház ugyan szénfekete a kormos füstöktől, belül működik. Mire pedig a kilencvenéves eszközök már tényleg végképp túlélik önmagukat, és a roncstelepre vágynak, a báró már megérdemelt nyugdíjaséveit tölti: 1978 végén hagyja el székét.