Féreghold

Az első néhány sor idén, amit a szabadban írok. A reggeli fagy elmúltával kiülök a kertbe. Tündökletes kék ég, olyan görögféle, amilyet Szantorini felett láttam egyszer, amikor felébredtem a fedélzeten, az Atlantiszt keresve. Tényleg, a szabadban alvás, az is jön hamarosan, a következő lépcsőfok. 

Kerouac százéves lenne. Úton lenni maga az élet, de most itt is jó. Süt rám a nap. Világítanak a fehérre meszelt házfalak. Úgy egyméternyire tőlem mozgolódás támad a madáretetőben. A fenyő ágán két pinty hintázik. A Nagyfejű házaspár, felismerem őket. Felismerés. Ha majd egyszer megvilágosodom, az attól lesz, hogy a fejemre esik egy toboz. Elvesztett fékeket keresgélő dharma hobó a fa alatt. Az elmúlás kísértetei visszahúzódnak a tükrök mögé. 

Meghalt Koncz Csaba. Tán az utolsó magyar hippi. Fotográfus, hangépítő, biotermesztő, tudáshalmozó és legfőképpen jelenség. Hamar lelépett nyugatra, aztán hazajött, utolsó évtizedeiben itt élt, két faluval odébb. Mindig megvert pingpongban, pedig nem is játszom olyan rosszul. Legalábbis ezt feltételezem. Fáradhatatlanul mesélt, volt miről, remélem, valaki lejegyezte a történetei egy részét. Mert a Koncz Csaba élete inkább történelem, mint valami lovas szobros hadvezéré. Az indiai kultúra felettébb érdekelte, szanszkritul tanult. Hosszasan terveztünk egy nagy közös petankozást. Ez most egyelőre elmarad.