Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban
„Bár a férjem és én is a segítőszakmában dolgozunk, amikor összeházasodva mozaikcsaláddá alakultunk, rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennünk. A válaszokat keresve megdöbbentünk, hiszen egyszerűen nem találtunk olyan pszichológust, aki ezzel a speciális területtel foglalkozott volna, de még használható szakirodalmat sem” – kezdi a szakpszichológus. Zsuzsa meglepő őszinteséggel mesél nekünk arról, milyen hibákat követett el a gyermeknevelésben a válás után, új kapcsolata formálódásakor. Arról, hogyan kért engedélyt a tízéves lányától, hogy Péter velük ebédelhessen. Aztán hogy miként jutott el a felismerésig: ilyen kérdésekben nem a gyerek dönt, és hogy a kislány valójában nem arra reagált határozott nemmel, hogy Péterrel költik-e el az ebédet, hanem édesanyja bizonytalansága és szorongása ellen tiltakozott riadtan. „A gyerekek megérzik, ha az anyjuk szorong, ha pedig ezt Péter okozza, akkor inkább ne jöjjön” – magyarázza Zsuzsa a kislány akkori lelkiállapotát. Ellenpéldaként megemlíti az összeköltözésük pillanatát, amikor a lánya tiltakozásul felmászott az édesapja kertjében lévő óriási diófára, onnan kiabálta, hogy ő aztán biztosan nem hagyja el azt a kis lakást, ahol édesanyjával a válás után éltek, inkább az apjához költözik. „Felszóltam neki: »Rendben, hozom a hátizsákod, mit tegyek bele a pandádon kívül?« Ez a mondat pedig annyira megdöbbentette, hogy fogta magát, és lemászott a fáról. Miután beköltöztünk a közös lakásba, ő volt a legboldogabb – emlékszik vissza Zsuzsa. – Higgadt tudtam maradni, mert biztos voltam benne, hogy Petivel akkor is összeköltözünk, ha a gyerek a diófa tetején marad egész életében. Megérezte ezt a nyugalmat és biztonságot, és mintha ott elvágták volna az egész tiltakozást.”