Agyszellőztetés

Tartottam egy kis szünetet. Karácsonytól újévig nem facebookoztam, Messenger-üzenetekre és ímélekre is csak akkor válaszoltam, ha barát írt, vagy fontos munka miatt kellett. Nem fogom azt mondani, hogy ebben a hétben kitisztult a világ, és minden titkok tudója lettem. Jó volt, de jó a Facebookkal is. Talán annyit változtatok, hogy a jövőben megpróbálok napközben facebookozni, este pedig olvasni.

Számos tanulmányban lehet olvasni arról, hogy a közösségi média függőséget okoz, a lájkok örömérzést adnak. Engem igazából nem a lájkgyűjtés motivál – bár jólesnek a számok, és kedves az emberektől, hogy olvasnak, kommentelnek –, hanem a következő bejegyzésen kattog az agyam. Éjjel arra ébredek, hogy mondatokat fogalmazok valami aktuálpolitikai eseményről vagy könyvről, máskor csak elrakom a kislányom jó mondását, és azon töprengek, hogy ez kiírható vagy sem. Az agyamat lefoglalja a sok hír és vélemény.

Biztos, hogy jó lenne az agyat kiüríteni. Nem csak a hírektől, hanem mindenféle intéznivalóktól. Felírok persze mindent, hogy ne kelljen észben tartani, de akkor megint ott kell lennie a közelemben a telefonnak, hogy felírjam, mit kell vásárolni, minek örülne a gyerek a szülinapjára, milyen orvoshoz kellene elmenni, mit kell elintézni, megnézni, kikutatni – és akkor az ember már megint ott ül a telefonját nyomkodva, pedig csak az agyát akarta kiüríteni. Ráadásul miközben az intéznivalókon gondolkodom, újabb és újabb feladatok jutnak eszembe, úgyhogy csak halmozódnak a dolgok, és ellepik az agyamat.

Az biztos, hogy nyugodtabb voltam a Facebook és a hírek nélkül. Több türelmem volt a gyerekhez, és sikerült leszoktatnom magam arról, hogy a holtidőben a telefonomhoz nyúljak. Annyira elfelejtkeztem róla, hogy aztán napokig azt se tudtam, hol a telefonom – majd ott várt a sok nem fogadott hívás. Ügyelet ez. Folytonos jelenlét. Ha nem veszed fel, akkor is vissza kell hívni. Mintha folyamatosan rángatnának.