Show-biznisz és antik végzet

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Röviden egy stand-up-komikus és egy operaénekes zűrös házasságáról és gyerekvállalásáról szól az extravagáns alkotásairól (A Pont-Neuf szerelmesei, Pola X, Holy Motors) elhíresült Leos Carax új zenés filmje, az Annette azonban természetesen többet nyújt szimpla lélektani drámánál. A sorstragédia helyénvalóbb szó lenne a filmmel kapcsolatban: a cselekmény az „annyira szeretjük egymást” andalító melódiájától az utolsó párdalig a görög klasszikusok végzetszerűségével halad előre, azzal a végzetszerűséggel, amit Carax honfitársa s minden bizonnyal ihletője, Racine már janzenista alapokon írt újra az eleve elrendelés sötét példázataivá – s valóban, antihősünk, Henry McHenry viselkedését mintha nem e világi indítékok determinálnák. Nincs még egy olyan arc, mint az utóbbi évek talán legszuggesztívebb filmes jelenségéé, Adam Driveré: nem is emberi arc ez, hanem valamiféle természeti képződmény, sziklaarc, arcszikla, atavisztikus lelki tartalmakat lát bele a néző. Caraxnál vak szenvedélyt sejtet, visszafojthatatlan rombolásvágyat, ön- és közveszélyes libido dominandit, ami aztán a film csúcsjelenetében elkerülhetetlenül, egy hurrikán erejével mossa el a sztárcsalád ingatag harmóniáját.

Az antik inspiráció mellett az Annette-ben feltűnő fent és lent, szent és profán klasszikusan keresztény megkülönböztetése, amit Carax szellemesen magas- és tömegkultúra kontrasztjává fogalmaz át. Az Isten majma néven szereplő, fürdőköntösben ugrándozó stand-upos a vulgáris önmórikálás kényszerében, a rutinkomédiázás gépiességében csömörlik meg (előadása alig manírosabb, mint némelyik létező humoristáé), s nem kevésbé gépies a beidomított közönség rihi-röhögése sem, ami elmondhatatlanná tesz bármiféle hiteles érzelmet, hiába tesz Henry kísérletet arra, hogy színre vigye fájdalmát. Az operaénekes Ann Defrasnoux (Marion Cotillard játssza e passzívabb s így szükségszerűen színtelenebb szerepet) művészete viszont másról sem szól, mint a nagy érzelmekről: estéről estére operahősnők bőrébe bújik, s gyönyörű hangjával (a par excellence „isteni”, testetlen sorsadomány) éppúgy „létezővé”, megismételhetővé és meggyászolhatóvá teszi egy fikcionális emberi alak halálát, mint ahogyan a pap a szentmiseáldozat során felajánlja Krisztus testét és vérét. Amikor Henry őrülete tetőpontján azt veti neje szemére, hogy „nála minden szent”, és mást se tesz, csak „egyfolytában meghal”, abból egyszerre érezzük ki az áriázva kiszenvedő, dagadt opera-énekesnőkről szóló viccek közhelyes humorát s a keresztény etikát megtagadó nietzschei filozófia dühét.