Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.
Röviden egy stand-up-komikus és egy operaénekes zűrös házasságáról és gyerekvállalásáról szól az extravagáns alkotásairól (A Pont-Neuf szerelmesei, Pola X, Holy Motors) elhíresült Leos Carax új zenés filmje, az Annette azonban természetesen többet nyújt szimpla lélektani drámánál. A sorstragédia helyénvalóbb szó lenne a filmmel kapcsolatban: a cselekmény az „annyira szeretjük egymást” andalító melódiájától az utolsó párdalig a görög klasszikusok végzetszerűségével halad előre, azzal a végzetszerűséggel, amit Carax honfitársa s minden bizonnyal ihletője, Racine már janzenista alapokon írt újra az eleve elrendelés sötét példázataivá – s valóban, antihősünk, Henry McHenry viselkedését mintha nem e világi indítékok determinálnák. Nincs még egy olyan arc, mint az utóbbi évek talán legszuggesztívebb filmes jelenségéé, Adam Driveré: nem is emberi arc ez, hanem valamiféle természeti képződmény, sziklaarc, arcszikla, atavisztikus lelki tartalmakat lát bele a néző. Caraxnál vak szenvedélyt sejtet, visszafojthatatlan rombolásvágyat, ön- és közveszélyes libido dominandit, ami aztán a film csúcsjelenetében elkerülhetetlenül, egy hurrikán erejével mossa el a sztárcsalád ingatag harmóniáját.
Az antik inspiráció mellett az Annette-ben feltűnő fent és lent, szent és profán klasszikusan keresztény megkülönböztetése, amit Carax szellemesen magas- és tömegkultúra kontrasztjává fogalmaz át. Az Isten majma néven szereplő, fürdőköntösben ugrándozó stand-upos a vulgáris önmórikálás kényszerében, a rutinkomédiázás gépiességében csömörlik meg (előadása alig manírosabb, mint némelyik létező humoristáé), s nem kevésbé gépies a beidomított közönség rihi-röhögése sem, ami elmondhatatlanná tesz bármiféle hiteles érzelmet, hiába tesz Henry kísérletet arra, hogy színre vigye fájdalmát. Az operaénekes Ann Defrasnoux (Marion Cotillard játssza e passzívabb s így szükségszerűen színtelenebb szerepet) művészete viszont másról sem szól, mint a nagy érzelmekről: estéről estére operahősnők bőrébe bújik, s gyönyörű hangjával (a par excellence „isteni”, testetlen sorsadomány) éppúgy „létezővé”, megismételhetővé és meggyászolhatóvá teszi egy fikcionális emberi alak halálát, mint ahogyan a pap a szentmiseáldozat során felajánlja Krisztus testét és vérét. Amikor Henry őrülete tetőpontján azt veti neje szemére, hogy „nála minden szent”, és mást se tesz, csak „egyfolytában meghal”, abból egyszerre érezzük ki az áriázva kiszenvedő, dagadt opera-énekesnőkről szóló viccek közhelyes humorát s a keresztény etikát megtagadó nietzschei filozófia dühét.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
A Mandiner jelentős növekedést ért el az elmúlt időszakban, és most ismét szintet lép: új videós műsorstruktúrával bővíti kínálatát. Ezekről, továbbá a Mandiner őszi díjátadó gálájáról és a kárpátaljai adománygyűjtés eredményeiről tartott sajtótájékoztatót Szalai Zoltán főszerkesztő.
Valójában fogalma nincs se neki, se a csapatának arról, mit is kezdenének az országgal.
A több mint négyszáz olvasó kvízjátékon vehetett részt, meghallgathatta, mit gondol Schmidt Mária a világról és élvezhette Lotfi Begiék szenzációs koncertjét.
Nem megy el a rivális.
A négyéves Medárd napok alatt belopta magát egy ország szívébe. Hőstettét és helytállását jó ideig nem fogjuk feledni. De egyre több helyen felmerül a kérdés, hogy is írjuk helyesen az életet mentő köszönését. Utánajártunk!
