„Mink a kezdetnél vagyunk!” – Riport a kárpátaljai magyarság végvárából

Kecskés Csoma írása a Mandiner hetilapban.

Kárpátalja keleti csücskében, a történelmi Magyarország határától mindössze hét kilométerre fekszik Kőrösmező. Ez a magyar nyelv és kultúra egyik végvára e vidéken, Kárpátalja legkeletibb települése, ahol még hallani magyar szót. A Máramarosi-havasok ölelésében, a Fekete-Tisza völgyében húzódik, oldalirányban a dombokra felfutó girbe-­gurba utcákkal tarkítva. Kőrösmező rangja „városias jellegű település”, valójában mégsem más, mint egy nagy falu: kertes parasztházak, faházak, az ember természettel megélt harmóniája jellemzi. A nyolcezres lakosság mintegy tíz százaléka vallja magát magyarnak.

Bár közvilágítás csak a fontosabb utakon van, még sincs koromsötét, amikor a Katolikus Karitász Orvosmissziójával este tíz után begurulunk a faluba: friss fehér hó lepi a házakat és az utakat, és visszaveri a holdfényt. Az Orvosmisszió immár harmadik alkalommal keresi fel Kőrösmezőt, hogy szűrővizsgálatokat végezzen a helyi magyar óvodában és általános iskolában.

A szűrés szombat délelőtt kezdődik. Nagy a nyüzsgés: szülők és nagyszülők hozzák gyermekeiket, unokáikat a recepcióhoz, akik feliratkozás után ortopédiai, fogorvosi és szemészeti vizsgálaton esnek át. A szűrés helyi lebonyolításában Milcsevics Marika, az iskola egyik tanítónője segít.

2002-ben indult újra a magyar nyelvű oktatás a településen. Ma kilencvenkét diák tanul az iskolában. Eltekintve néhány kivételtől, a gyerekek többsége vegyes házasságból származik. „A vegyes családokban otthon csak akkor van esély a nyelv megtanulására, ha az anya magyar” – magyarázza Marika. Bár a helyi magyar közösség hivatalosan nyolcszáz főt számlál, közülük csak két-háromszáz beszél jól magyarul. Az iskola így fontos szerepet játszik a gyermekek magyarságának megtartásában. Népszerű a magyar iskola az ukrán családok körében is: az oktatás színvonala mellett a nyelv elsajátítását is jó lehetőségnek tartják. „Az osztályban van egy ukrán gyerek, nagyon jó a felfogása, sok mindent megtanul, gyorsabban fejlődik, mint a két teljesen magyar gyerek” – meséli a tanítónő.

A feladat azonban nem könnyű. „A gyerekek egymás között nem igazán beszélnek magyarul, könnyebb az ukrán, jobban ki tudják fejezni magukat. Alapdolgokat megtanulnak, azonban a toldalékolást, a nyelvtant, a helyesírást nehezebb elsajátítani, ha nem anyanyelvi környezetbe születnek bele – magyarázza Marika. – A legnagyobb baj, hogy itt hallják a nyelvet, de máshol sehol.”

Később a folyosón elcsípem Szenek Margarétát, Babus nénit, aki tíz éve irányítja a helyi Katolikus Karitász munkáját. Szívesen mesél. Egykor ő is – akkor még ukrán – óvodában dolgozott. „A rendszerváltás előtt minden magyarnak szerepelt a személyi igazolványában, hogy nemzetisége: magyar. Azóta csak annyi szerepel, hogy ukrán állampolgár. Mink most mind ukrán állampolgár vagyunk” – panaszolja. A rendszerváltozás után az óvodát bezárták, és a férje is munkanélküli lett. A családdal Szegedre költöztek, ahol mindannyian kaptak munkát. „Úgy alakult, hogy a férjemnek honvágya volt, mindig vágyott ide, vissza is jöttünk, de a fiaim ott maradtak. Most már húsz éve kint vannak, és mi itt vagyunk” – meséli Babus néni, és közben elcsuklik a hangja. Sok fiatal hagyja el Kőrösmezőt. „Elmennek, mert nem látnak itt semmilyen jövőt. Igyekeznek kivinni a családot is. Lengyelországba, Magyarországra, Csehországba. De van, aki Angliába megy. Mennek, ott elhelyezkednek, dolgoznak, és nem jönnek vissza.”

Az emberek többsége nehéz anyagi körülmények között él. „Korábban volt egy szőrmegyár, az a rendszerváltáskor megszűnt. Egy másik gyárat is bezártak. Ami maradt: kórház, iskola – mind állami, de az állam nem nagyon ad pénzt. Van erdészeti vállalat. Az működik, mert sok erdő van. Más nincs itt, Kőrösmezőn. A nyugdíjasok valahogy megélnek a nyugdíjból, a fiatalok elmennek külföldre dolgozni” – mondja Szenek Margaréta.

„A nyugdíj átlagosan kétezer hrivnya, a minimálbér hatezer. Az még jó, ha valakinek van munkahelye. Sokaknak nincs.” Magyar pénzre átszámítva az átlagnyugdíj mintegy huszonnégyezer, a minimálbér bő hetvenezer forint. A Katolikus Karitász igyekszik segíteni a rászorulóknak tűzifával, a villanyszámla kifizetésével, élelmiszerrel és gyógyszerrel. Sokat számítanak a magyarországi támogatások. „Ha nem lenne támogatás az anyaországból, akkor nem tudom, hogy mi lenne az iskolával és az óvodával. Ukrajna nem segít semmit” – hangsúlyozza Babus néni.

A munka mellett a helyiek gyakran állatot tartanak, vagy a turizmusból igyekeznek megélni, utóbbi viszont a járvány alatt jócskán megcsappant. Pedig van, amiért érdemes idelátogatni: Kőrösmezőről indulnak turistautak a Hoverlára, amely Kárpát­alja és egyben Ukrajna legmagasabb pontja – és bő egy évig Magyarország legmagasabb pontja is volt. A bukoveli sícentrum, amely az ország legnépszerűbb síparadicsoma, mindössze huszonöt kilométerre található innen. A falu felett húzódott az Árpád­vonal, néhány bunkere még mindig felkereshető.

A beszélgetés után elköszönök Babus nénitől, és kimegyek az utcára, hogy lefényképezzem az iskolát. Az épület előtt egy Buhanka, azaz UAZ kisbusz parkol, lehúzott ablakából cigifüst száll felfelé. Vezetője, a huszonöt éves Pali a testvéreit hozta a szűrésre. Megengedi, hogy lefotózzam. Szóba elegyedünk. Nehezére esik magyarul beszélni. Bár magyar családba született, és a szülei megtanították neki a nyelvet, otthon inkább az ukránt használják. Pali korábban Csehországban dolgozott. „Kőrösmezőn nem nagyon van munka” – magyarázza. Most leginkább magyar turistákat fuvaroz a környező hegyekbe szánkózni, síelni. Elkezdünk beszélni a járványról. „Kőrösmezőn van injekció, de sokan félnek.” Ő sem oltatta be magát. „Velem minden jó, semmi nem fáj, ahova akarok, mehetek, probléma nincs.” Kezet fogunk, elbúcsúzunk.

Délután újra útra kelünk, hogy meglátogassuk Magdus nénit, az iskola egyik alapítóját, a magyar közösség fontos személyiségét. A faluban nem ismerik az útsózás és a hókotrás műfaját: a havas-jeges utakon és járdákon csúszkálunk egyik célponttól a másikig. Végül ki kell szállnunk a buszból – nem merjük megkísérelni a feljutást az emelkedő, befagyott földúton. Rövid séta után egy fákkal benőtt kertbe, a kertből egy régi parasztházba érkezünk. Magdus néni örömmel, mosolyogva fogad, a konyhába vezet bennünket – ez az egyetlen fűtött helyiség a házban. Letelepszünk a kemence mellé a kockás abrosszal fedett asztalhoz. Míg a Katolikus Karitász önkéntese vérnyomást és vércukrot mér, én Magdus nénit az életéről, az iskoláról, a magyarságról faggatom.

Vizáver Magdolna még magyar állampolgárként született Kőrösmezőn 1943-ban. A családban mindig az anyanyelvet használták. A volt osztályfőnöke kérte fel, hogy dolgozzon az iskolában. Pályafutását úttörővezetőként kezdte, ekkor még nem volt magyar nyelvű oktatás a faluban. Ukrán nyelv és irodalom szakos tanárként végzett, a 2002-ben induló magyar iskolában ő kezdte tanítani az ukránt. A tanítók, akik a beregszászi főiskoláról érkeztek, nem tudtak ukránul. Egyikük megkérte Magdus nénit, hogy tanítsa őket is. Ő azt felelte: „Nem, megtanultok ti a gyerekektől. Ti csak tanítsatok szépen magyarul.” Büszkén emlékszik az első tanítványaira: „Közülük most egy az iskolában, egy az óvodában dolgozik. Többen megszerezték a magyar állampolgárságot is.” Amikor rákérdezek, hogy ő visszakapta-e magyar állampolgárságát, csak le­gyint: „Evvel én már nem fogok foglalkozni!”

Az ukrán–magyar kapcsolatra terelődik a szó. „Itt békesség van – hangsúlyozza. – Tán valakinek nem tetszünk, de semmiféle olyan nagy baj nem volt, hogy lenézték vagy kicsúfolták volna a magyarokat. Olyan nincs.”

Visszatérünk a magyar nyelvű oktatásra. „Az óvodai nevelők csak konyhanyelven tanítanak. Az nem megy!” Korábban az óvodába is a beregszászi főiskoláról érkeztek, és nagyon igyekeztek – meséli. „Ide már nem jönnek a főiskoláról. Befejezik, s mennek valahova, nem tudom, hová, de Kőrösmezőre már nem akar senki jönni. A neve magyar iskola, magyar az oktatás, de nagyon nehezen haladnak. De nem baj, valami csak marad! Én abban bízok, hogy még valami lesz” – mondja szomorúan, de mosolyogva.

Elhallgatunk. Magdus néni szeme egyszerre csillogni kezd, és folytatja: „Ide kell telepíteni magyar családokat, nem pedig Magyarországra vándorolni. Kéne ide néhány magyar család, és akkor feléledne a magyarság! Kéne óvó néni szaktudással. Magyar.”

Az egyik fő probléma, hogy a templomon kívül nincs más lehetőség magyarul beszélni. A katolikus egyház a helyi magyar közösség egyik legfontosabb megtartóereje. Anyagilag is támogatta az iskola létrejöttét. Korábban magyar volt a plébános, aki pedig elsőáldozó szeretett volna lenni, megtanult magyarul. Később Magyarországra helyezték. Most már ukrán a plébános, a mise is csak részben megy magyarul. A járvány alatt a szentmise-látogatást is korlátozták, azóta pedig kevesebben tértek vissza a templomba járáshoz. „Most nálunk a plébános nem tud magyarul. Egy plébános kéne nekünk Magyarországról. Ne prédikáljon ukránul, de prédikáljon magyarul!” – jelenti ki Magdus néni. A koronavírus­járvány előtt az iskolai ünnepségek adtak még alkalmat a találkozásra, a magyar szóra. „Most a járvány miatt minden egy kicsit lerombolódott – fogalmaz Magdus néni, de bizakodóan hozzáteszi: – Talán csökken majd ez a járvány, és akkor újból feléled az élet. Akkor a kárpátaljai magyarság fog jönni és fenntartani.”

Bár az anyaország távol van, Magdus néni nem érzi úgy, hogy magára lenne hagyva a helyi magyarság. „Itt mink vagyunk a végin – magyarázza. – De jóformán mink vagyunk a kezdetnél. Hiszen innen jön a Tisza. Mink a kezdetnél vagyunk!”

***

***

***

***

***

Nyitókép: Kecskés Csoma