A büszkeség nem nacionalizmus! – Vizi E. Szilveszter a Mandinernek

Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban

Honnan jött a csokornyakkendő iránti szeretet?
Az első csokornyakkendőmet keresztapámtól kaptam, talán tízéves lehettem. Mostanra leg­alább ötven darabból áll a gyűjteményem, ez lett úgymond az én brandem. Minden körülmények közt viselem, és mindig magamnak kötöm meg. Nem is tudom, hány ezerszer csinálhattam meg a mozdulatot életem során…

Van kedvenc darabja?
Nincs kifejezetten kedvencem, az évek során változik az ízlésem. Folyamatosan követem a divatot, így újabban már más stílusúakat is hordok, amelyek a korábbiakhoz képest kicsit szélesebbek, na meg színesebbek.

Az utóbbi években az egyik fő közéleti szerepvállalása a Magyarország Barátai Alapítványhoz (Friends of Hungary) köthető, amely idén ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját – eközben mintha Magyarországnak egyre kevesebb barátja lenne.
Magyarországnak sok barátja van. Az átlagemberek kedvelnek minket, legyen szó amerikaiakról, németekről, angolokról, franciákról. Szeretik az országunkat, a kultúránkat, tisztelik a múltunkat. Kétségtelen azonban, hogy néhány politikus és a sajtó egy része nem objektív, amikor hazánkról van szó. Nyugaton egyes politikusok a politikai érde­keiket előtérbe helyezve, talán csak hovatartozásukat bizonyítandó, nemegyszer saját meg­győződésük ellenére valótlan dolgokat mondanak rólunk. Így a közvélemény nem kap valós képet hazánkról. A minket támadó politikai elittől elvárnám, hogy sokkal nagyobb tisztelettel viseltessen a magyar nép iránt! Rengeteget adtunk hozzá a világ kultúrájához, a világörökséghez. Gondoljunk csak bele, hány Nobel-díjasunk van! Mi vagyunk a világ egyik nagy sportnemzete, ontottuk és ontjuk a zseniket a zenében és az irodalomban. Szenteket, ikonokat adtunk a világnak, erkölcsi példaképeket. Én mindig hazajöttem Magyar­országra, pedig hányszor mondták külföldön, hogy maradjak, fantasztikus lehetőségeket kínáltak. Nekem azonban itthon a helyem. Ha mindenki elment volna, mi lett volna ezzel az országgal, a szovjet köztársaságok egyike lettünk volna? Gróf Széchenyi István, Akadémiánk alapítója mondta: tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn! Ha az ország büszkén akar tekinteni a nagyságaira, az nem nacionalizmus.

A sajtónk mindenesetre meglehetősen rossz az utóbbi években. Nehéz dolguk van az alapítványnál, amikor az ország jó hírét kell kelteni?
Azokat a magyarokat, illetve magyar származású, a magyar kultúrát szerető embereket fogjuk össze, akik véleményformáló erővel bírnak a világon – a tizedik évfordulónkon több mint húsz országból jöttek a családjukkal a vírushelyzet ellenére. Alapítóink között vannak sokan a Nobel-díjas Oláh György kémikustól kezdve George Patakin, New York állam volt kormányzóján át Lámfalussy Sándor közgazdászig. April H. Foley, az Amerikai Egyesült Államok és Christopher Long, az Egyesült Királyság volt nagykövete a mai napig támogat minket, de említhetném Sir George Radda biokémikust vagy Pasternák Alfréd szülész-nőgyógyászt is, aki túlélte a holokausztot, és az Egyesült Államokban lett sikeres orvos. Reinhard Olt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung világszerte elismert publicistája is a körünkben van. Ők mind abban segítenek, hogy Magyarországról valós kép alakuljon ki.

Eközben a magyar kormánynak egyre több a konfliktusa uniós fronton. Erről mit gondol?
Csaknem tizenöt évig voltam elnöke, januártól pedig tiszteletbeli elnökének választott a Magyar Atlanti Tanács. Tehát atlantista vagyok. Azt pedig, hogy 2004-ben beléptünk az Európai Unióba, rendkívül fontos és pozitív lépésnek tartom. Az EU létrejötte korunk egyik nagy eredménye. Sajnos attól, amit az alapító ősatyák kigondoltak, már kezdünk eltérni. Meggyőződésem: erős nemzetállamok erős európai közösséget tudnak létrehozni, ám ehhez teljesíteni kellene például a lisszaboni szerződésben leírtakat. A dokumentum aláírásakor a világ legerősebb gazdasági hatalmának létrejöttéről beszéltünk, arról, hogy tudásalapú gazdaságot, társadalmat hozunk létre. Arról állapodtunk meg, hogy az egyes országok kutatás-fejlesztésre és innovációra költött pénzmennyisége el fogja érni a nemzeti jövedelem három százalékát. Ez nem valósult meg, kivéve talán Németországot és Finnországot. Elmaradtunk a várakozásainktól, pedig az európai tudomány a szülőanyja a gazdasági fejlődésnek a világ fejlett országaiban. Visszatérve a kérdésre: divat lett szidni a magyar kormányt, de nem tényekkel, csupán jelzős szerkezetekkel, szavakkal. A jelenségeket objektíven, nem érzelmi alapon megítélő természettudósként elfogadhatatlannak tartom, ha valaki azt mondja, itt minden rossz. Viszont azt sem szabad állítani, hogy Brüsszelből csak rossz jön. Egyik sem igaz. Tehát perbeszéd helyett párbeszédre lenne szükség. Kölcsönös szándékkal.

Sokan egyenesen diktatúráról beszélnek itthon és külföldön egyaránt.
Akik ma azt mondják, diktatúrában élünk, nem tudják, hogy mi is az. A volt szocialista országokban élőknek valós történelmi tapasztalatuk van ezen a téren, ellentétben például külföldi kollégáimmal. A nyugati társadalmak felszabadultak a második világháború után, kaptak Marshall-segélyt, lehetőséget a demokráciára, és élhették a világukat. Mi mit kaptunk? Egy-másfél év kivételével kőkemény diktatúrát, Rákosi-korszakot, katonai megszállást, és közben fizethettük a jóvátételt a Szovjetuniónak. Micsoda különbség! Mi 1956-ban a világ legnagyobb hatalma ellen fogtunk fegyvert, nyugaton a hős magyarokról írtak, ám senki nem segített nekünk. Egy massachusettsi szenátor 1957. október 23-án képletesen átadta a Szabadság-díjat a pesti srácoknak, s felhívta erre a figyelmet. John F. Kennedy volt ez az ember. Aztán kiengedtük a keletnémeteket, ezzel kilöktük az első téglát a berlini falból. Történelmi távlatból kell szemlélni, elemezni a mai történéseket is. Az a baj, hogy a Nyugat még az itthoni retorikát sem érti, ott hiányzik ehhez a történelmi tapasztalat. Még hogy nincs szabadság? Nyissa meg bárki az internetet, azt lehet írni, amit csak akarunk, bármilyen vélemény megjelenhet. És hol hangzik el a világon annyi rosszindulatú megjegyzés egy miniszterelnökről, mint a magyar parlamentben? Ezzel párhuzamosan éppen nyugaton sajnos elkezdték megkérdőjelezni az egyik fontos liberális alapjogot, a véleménynyilvánítás szabadságát. Megmondják, az ember mit gondoljon, mit érezzen. Miért nem lehet nekem más a véleményem? Az Egyesült Államokban lerombolják a szobrokat, könyveket tesznek tiltólistára. Pedig a múltat eltörölni nem lehet – ezzel együtt természetesen nem szabad újra elkövetni a korábbi hibáinkat, és meg kell követni azokat, akik ellen bűnöket követtünk el.

Ön milyen mérleget von az eltelt tíz évről?
Egy friss élménnyel kezdeném. A napokban voltam a feleségemmel az Eiffel Műhelyház felavatásán. Az egy európai csoda! A régmúltból ránk maradt és a rozsdatemető sorsára szánt építészeti remekművet újjáépítettük, a huszonegyedik század kulturális templomává alakítottuk. Ez csak egy példa a sokból. A magyar gazdaság fejlődése is ilyen. Szidják a Puskás Arénát, miközben miért ne lenne a világ egyik sportnemzetének egy nagy stadionja? Ezek mind érzelmektől, politikai érdekektől vezérelt szólamok, de a gondolkodó embernek nem jelentenek semmit, elég megnézni a számokat az elmúlt évek fejlődéséről. Persze a tudományra, az egészségügyre vagy az oktatásra mindig lehet több pénzt fordítani, és kellene is. Ám ettől még az eredményeket nem szabad elvitatni. Nem mindenki dől be a vádaknak, gondoljunk bele, mennyire szeretik a turisták Magyarországot. Imádják a hazánkat, és nem csak azért, mert itt olcsóbb a sör. A családpolitikánk, a fiatalok támogatása példaértékű. Az eucharisztikus kongresszus szervezőbizottságának tagjaként személyesen is megtapasztaltam, hogy bár Ferenc pápa csak rövid időt töltött itt, a tapasztalatai miatt rögtön jelezte, örömmel visszajönne. Hírül kell adni az egész világnak: van egy nép Európa közepén, amely eredményes.

Milyen irányba tart ma Európa?
Európa kezdi elfelejteni, hogy a gyökerei, a zsidó-keresztény hagyomány tette naggyá. Le akarja tagadni. A tízparancsolatban az első három az Istennel való kapcsolatunkat kodifikálja, a másik hét arról szól, hogy egymással hogyan kell viselkednünk, mik az életünk alapvető szabályai. Európa most olyan jövő felé halad, amelyből hiányzik az ember és ember, illetve az ember és társadalom közötti tisztességes viszony. A család hihetetlen fontos szerepet játszik az egyén fejlődésében. Ha ezt károsítjuk, a következő generációkban olyanok jutnak majd hatalomhoz, akik nem tudják, mi az igazi emberi érték. A Jézus által elmondott hegyi beszédben megjelent a szeretet, a gondolat, hogy jóindulattal kell egymás felé fordulni. Ma a cél megkaparintani mindent, az emberek azt hiszik, minél több pénzük van, annál boldogabbak. Holott a legegyszerűbb emberben meg tud jelenni a boldogság biológiai jele akár egy simogatástól is. Az agyban, a limbikus rendszerben felszabadul a boldogsághormon, a dopamin.

Említette a családot. Egyre nagyobb erők mozdulnak meg azért, hogy elfogadjuk az emberi sokszínűséget…
Orvos vagyok, ismerem a biológia alapvető törvényeit. Emberi jog, hogy ki mit hisz magáról, és hogy mit érez, ezért ezt tiszteletben kell tartani. Tőlem senki ne kérdezze meg, mit értek férfi és nő alatt. Ennek ugyanis biológiai determinációja van. A társadalom újratermeli magát, ez a két különböző egyed szerepe.

Akadémia-ügy. Megosztotta a tudományos élet tagjait a kormány tudománypolitikai reformja, amivel a kutatóintézeti hálózat hatékonyságát akarta javítani. Szabad maradt a kutatás?
Szabad maradt a kutatás. Honnan indult a történet? A közgyűlés által vezetett intézethálózat hiányolta a teljesítményelvűség érvényesülését, a „mindenkinek egyformán jót adok” elv érvényesült. A tudományban ez nem működik. Nincs jobboldali és baloldali tudós, csak jó vagy rossz tudós van. És ahogy Eötvös Loránd fizikus, reformpolitikus mondta: a magyar tudomány eredményeit a világban kell ismertté tenni. A tudomány ma már nemzetközi. Én a reformok előtt is azt mondtam, az akadémiai intézethálózatot az Akadémia fennhatósága alatt is meg lehet reformálni. Ennek a magam módján akkor hangot is adtam, végül azonban másképp döntött a kormány. Megalakult az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, és például a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben 30-40 százalékkal nagyobbak a fizetések, nagyobb lett a költségvetés. Tehát a támogatás összege már megnövekedett, úgy, hogy a tudomány szabadsága közben megmaradt. A kutatónak az az érzése, hogy ez a szabadság mindig is a hálózatot fenntartó mindenkori kormányzati szerv elhatározásától függ, megmaradt. Sajnos azonban ennek lettek politikai nyomai a társadalomban. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke voltam, amikor a Medián felmérést készített arról, hogy a magyar társadalom melyik intézményben bízik a legjobban. Az MTA messze az első helyen volt. Tehát a magyar társadalom tiszteli, elismeri az Akadémiát, amivel kapcsolatban, főleg az értelmiségi körökben, most megjelent egy negatív értelmezés. Ám ezen az évek változtathatnak.

Idén augusztusban Lovász Lászlóval együtt Szent István-renddel díjazták, ami után azt mondta: a magyar tudomány szereplőit tüntették ki. Mit jelentett ez önnek?
Azzal, hogy az Akadémia két korábbi elnöke kapta a díjat, a magyar kormányzat elismerte, a tudomány szereplőire szükség van, az ország eddigi sikereiben fontos szerepet játszott a tudomány, és a jövőben is számít erre.

Milyennek látja a hazai tudomány helyzetét?
Napjainkban is van olyan magyar tudós, akiről az egész világ tud, és ami még fontosabb, el is ismeri: Karikó Katalin. Biztos vagyok benne, hogy Nobel-díjat fog kapni. Karikó felfedezése százmilliók életét menti meg, áttörést hozhat a rákgyógyításban is. Szegeden kezdett foglalkozni az mRNS-technológiával, majd Amerikába ment, de először ott sem kapta meg a kellő elismerést. Mégis, ez a kemény magyar hölgy végül bebizonyította az igazát. Na ez az a magyar mentalitás, amit nyugaton olyan nehéz elmagyarázni! Történelmünk során harcoltunk a tatárok, a törökök, a cári hadsereg, a Habsburgok és a szovjet hatalom ellen, és mindig talpra álltunk. A küzdőszellem történelmi örökség. Devictus vincit – mondaná a latin, legyőzve is győztes. Talán így lehet megmagyarázni azt, amit a nyugati ember csodálkozással szemlél: hogy a vesztes mérkőzés után több tízezer szurkoló a csapat tagjaival együtt szívre tett kézzel énekli, „Isten, áldd meg a magyart”.

Említette, hogy tagja volt a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus szervezőbizottságának. Az esemény tiszteletére egy kötetet is szerkesztett Freund Tamással Hit, tudomány, társadalom címmel. Azt mondta, a tudós is eljuthat oda, hogy felismeri, a világban van egy fantasztikus rendezettség, ami maga az Isten. Ez önnél mikor következett be?
Én először a Sacré Cœurbe jártam – ami egy tisztán lány­iskola volt, három fiú társammal együtt végeztem el –, aztán a bencésekhez kerültem. Az elemi katekizmusból azt tanultuk, hogy az Úristen a mennyekben van. Aztán tudós lettem, és rájöttem, számomra nem ott van. De végül ráeszméltem, az általam vizsgált világban kell lennie valamiféle, egyelőre nehezen értelmezhető rendező elvnek, fantasztikus integráló erőnek, rendnek. Ezt hívhatom úgy is, hogy az első mozgató. Ez nem csak a genetikában érhető tetten, de az emberi agy az anyag fejlődésének legmagasabb formája: információt tud felfogni és átadni. Segítségével próbáljuk megérteni a világ törvényszerűségeit, azokból következtetéseket levonni, majd megváltoztatni környezetünket. A tudomány exponenciális fejlődésének sajnos az lett az eredménye, hogy az ember már azt hiszi, ő az Isten. Pedig aki felfedezi a világban meglévő rendező elvet, eljuthat oda, hogy az Istennek tulajdonítja. A tudományokban jártas tudós talán könnyebben, de a művész is, aki a látható világban felleli a láthatatlant, a szépet, igenis el tud jutni oda, hogy felismeri ezt a fantasztikus rendezettséget. Persze ehhez nemcsak tudás, hit is kell.

Ami azonban kezd kiveszni a világunkból.
Meggyőződésem, hogy minden ember hittel születik. Ez még nem vallásosság, hanem bizalom. A magzat már a méhen belüli életében bízik az édesanyjában. Újra és újra meg kell erősíteni azt a hitet, amivel megszülettünk, a bizalomra a közvetlen környezetünk, a kis és az egyre nagyobb közösségek iránt. Ha valaki elveszíti a hitét, az már a társadalmi és szociális hatások eredménye. Ezért is tartom kiemelten fontosnak a család szerepét a szeretet által táplált hit, a társadalmi tőke megerősítésében. A tudós ember ezen is túlléphet, és eljuthat az élő és élettelen világ tanulmányozása során ahhoz a felismeréshez, hogy a Nagy Alkotó, vagyis az Isten áll minden mögött. Csak így lehetséges, hogy ebben a csodálatos világban van fejlődés, élet, s olyan élőlény, mint az ember.

*** 

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád