Migrációs melankólia a megosztott szigeten

Pénzváltó Nikolett írása a Mandiner hetilapban

„Nem mindenki olyan szerencsés, mint a közép-európai államok. Itt nem olyan, mint Magyarországon, ahol le tudod zárni a határokat. Itt jönnek. Jönnek a tengeren” – mutat rá a University of Nicosia oktatója, a ciprusi Migrant Information Centre koordinátora, hogy mennyire nem egyszerű szigetnek lenni. Erős felütése ez ciprusi tartózkodásunknak. Azért jöttünk ide, hogy a migrációs helyzetről tájékozódjunk.

Nem látnak megoldást

Az utóbbi négy évben az Európai Unión belül lakosságarányosan Cipruson adták be a legtöbb első menedékkérelmet. A nemzetközi védelemben részesülők, illetve azért folyamodók száma a sziget lakosságának négy százalékát teszi ki. A Ciprusi Köztársaság számos alkalommal kért – és kapott is – segítséget az EU-tól menekültügyi rendszerének túlterheltségére hivatkozva. Megoldás azonban egyelőre nincs, sőt az általunk megkérdezett helyi civil szervezetek képviselői elképzelni sem igazán tudnak bármiféle megoldást.

A szigetre érkező migránsok száma folyamatosan nő. A legnagyobb arányban még mindig szíriaiak jönnek, ők az érkezőknek körülbelül a negyedét teszik ki. Sokan Dél-Ázsiából, illetve egyre nagyobb számban Afrikából – elsősorban Kamerunból, Nigériából, a Kongói Demokratikus Köztársaságból – indulnak útnak. Kiugró adat, hogy a menedékkérők harmada legálisan érkezik a szigetre, jellemzően diák- vagy munkavállalói vízummal, és annak lejárta vagy munkahelye elvesztése után adja be menedékkérelmét.

Táborban mindössze kétezren élnek. A többség a nagyvárosokban várja kérelmének elbírálását, ám a folyamat rendkívül hosszúra nyúlhat, az utóbbi időben átlagosan több mint két évet vett igénybe. A kiutasítások végrehajtása nehézkes, mindeddig alig néhány tucat embert sikerült visszaküldeni a kiinduló országba, ez a töredéke az érkezőknek.

A fentiek ellenére a ciprusi belügyminisztérium adatai azt mutatják – amit beszélgetésünk során a Cyprus Refugee Council és a Caritas Cyprus vezető munkatársai is megerősítenek –, hogy a hajón Törökország, Libanon és Szíria felől érkezők száma mindössze néhány százra tehető.

A megosztottság átka

A legnagyobb kihívást a Ciprusi Köztársaságnak az északi, török fennhatóság alatt álló területekről a szárazföldön érkezők jelentik, közülük sokan repülőjárattal, Törökországon keresztül jutnak el a odáig. A sziget megosztottsága jelentősen nehezíti az illegális migráció elleni fellépést. A mindössze egytized magyarországnyi sziget fölött három entitás gyakorol ellenőrzést. Ciprus 1960-as függetlenné válása után a britek megtartottak két szuverén bázisterületet, Akrotirit és Dekeliát. Az egykori brit uralom több ponton tetten érhető: a szigeten a bal oldalon közlekednek a járművek, s több településnek is az angolos neve terjedt el, köztük a fővárosé, Nicosiáé (a görögök Lefkosziának, a törökök Lefkoşának hívják), illetve a legnagyobb városé, Limassolé (görögül Lemeszosz, törökül Limasol). Törökország 1974-es – az ott élő török kisebbség védelmével indokolt – katonai beavatkozása, az Atilla-hadművelet után, 1983-ban az északi szigetrészen kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelyet ma is egyedül Törökország ismer el. Ankara nem tekinti a déli részt a sziget legitim képviselőjének, és csak dél ciprusi görög adminisztrációként hivatkozik rá.

A görög ciprióták közül sokan hiszik azt, hogy Törökország szándékosan küldi a jelentős részben muszlim migránsokat, így akarja „elfoglalni” a sziget egészét. A török ciprusi hatóságok mindenesetre nem engedik át csak úgy a déli szigetrészre az irreguláris migránsokat. A kihívást – az Ankara és a Ciprusi Köztársaság közötti együttműködés teljes hiánya mellett – a hosszú, nehezen ellenőrizhető zöldhatár, valamint a határőrizeti helyzetnek a sziget megosztottságából eredő sajátosságai jelentik. A tűzszüneti vonal, az úgynevezett zöld vonal által kettéosztott fővárosban több helyen előfordul – ahogy a Caritas Cyprus irodája felé tartva mi is tapasztaljuk –, hogy az egykori velencei városfal teteje még török, a fal lábánál a járda pedig már görög ciprusi fennhatóság alá esik.

A kerítésépítés körüli huzavona is a sziget megosztottságának fényében értelmezhető igazán. A kormány márciusban jelentette be, hogy a sziget északi részéről érkező illegális migráció megfékezésére kerítést húz fel. A mindössze tizenegy kilométer hosszan elkészült alkalmatosság azonban kritikák kereszttüzébe került. No nem elsősorban a jogvédő szervezetek részéről. Ellenkezőleg: sokan éppen azt kifogásolták, hogy a finoman szólva sem túl masszív szögesdrót akadály nem képes megállítani senkit. A lépés így inkább csak pr-fogásnak volt tekinthető a májusi választás előtt. A politikai ellenzék egy része azonban ennél is jobban nehezményezte a kerítés szimbolikus jelentését, szerinte ugyanis az építése üzenettel ér fel, amely elismeri a törökök által megszállt északi területek elvesztését, és bebetonozza a sziget megosztottságát.

Törökök földjén

Mi is megnézzük magunknak az északi szigetrészt. A bizalomerősítő intézkedések részeként 2003-tól több hivatalos átkelőt is nyitottak a fővárosban, átkelésünk a Ledra utcain mindössze néhány percet vesz igénybe. Először a görög, majd néhány méterrrel arrébb a török ciprusi hatóságok is megnézik a papírjainkat. Rutinprocedúra. Igazság szerint jóval egyszerűbben jutunk át a nemzetközileg el nem ismert Észak Ciprusba és vissza, mint ahogyan a pafoszi reptéren keresztül bejutottunk az országba. Ott ugyanis a repülőgép összes utasát meglepetésszerűen kötelező (bár ingyenes) pcr-tesztre irányították, két adag Pfizer-oltás és európai uniós védettségi igazolvány ide vagy oda.

A Ledra utca szimbolikus helyszín. Nicosia egyik fő sétálóutcáját még a hatvanas években, a görög és török közösségek közötti összecsapások kitörésekor választották ketté. Izgalmas időpontban érkezünk. Az észak-ciprusi kormányválsággal – amelyet csak tetézett a miniszterelnök előző nap kiszivárgó szexvideója –, valamint a török líra bezuhanásával összefüggő, éppen ottlétünkkor kirobbanó üzemanyagválság miatt hosszú sorokban állnak az autók az összes benzinkútnál.

A török részen az egyik magánegyetem kampuszára látogatunk. Útközben az intézmény ciprusi és mediterrán tanulmányokkal foglalkozó központjának igazgatóját kérdezgetjük a szigetrész mindennapjairól. Azt mondja, megtanultak együtt élni az el nem ismert államiságból fakadó helyzettel, hivatalos elismerést pedig reálisan nem is várnak a közeljövőben. Ankarától viszont minden szempontból nagymértékben függnek. Az egyetemen a Törökországban megszokott hatalmas, modern kampusz fogad rengeteg létesítménnyel. Pálmafákkal határolt sétányon haladunk át, a fogadtatás szívélyes, nem ússzuk meg a zaccos török kávét sem. Kísérőnk, az egyetem oktatója arról beszél: tizenötezer hallgatójuk nagy része Afrikából érkezett. Hogy ez mit is jelent, csak a helyszínen értjük meg: tízből szinte kilenc diák érkezhetett a fekete kontinensről. És ez csak egy az északon található magánegyetemek közül. A felsőoktatási ipar hatalmas üzlet, a turizmus mellett a török szigetrész legfontosabb és szinte egyetlen bevételi forrása. Nem kirívó az sem, hogy a diákok egy része menedékkérelmet nyújt be a Ciprusi Köztársaságban.

Szigetnek lenni sok esetben tényleg nem könnyű, megosztott szigetnek lenni pedig még kevésbé az, és nem csak az illegális migráció elleni fellépés szempontjából. A ciprusi rendezésre azonban továbbra sem mutatkozik sok esély. Erre emlékeztet minket visszafelé haladtunkban a görög ciprióta Szolomosz Szolomu emléktáblája, akit 1996-ban lőttek agyon, mikor egy tüntetésen megpróbált felmászni egy zászlórúdra, hogy letépje az észak-ciprusi török lobogót.

A repülőről még visszatekintünk a szigetre. Ki gépen száll fölébe, egy tájat, egy szigetet lát csak: fentről nem látszik a különbség.

*** 

*** 

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatója

Nyitókép: Migránscsalád a ciprusi Kokkinotrimithia település gyűjtőtáborában. Fotó: Reuters / Yiannis Kourtoglou