Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Vágvölgyi Gergely írása a Mandiner hetilapban.
A hazai szerzetesrendek 1950-es feloszlatásáról ez idáig nem született film, és bár a kereszténység szempontjából húsba vágó eseménysort szenvedett el a katolikus egyház, a negyven évig tartó elhallgatás idején, majd a nihilizmus kultúrájának kiépülése során nem lehetett, vagy nem volt érdekes e témát feszegetni. Holott a kommunista diktatúra egyházüldözése életeket derékba törő, civilizációt pusztító valóság volt, amit ki kell mondanunk – legalább ennyivel tartozunk az áldozatoknak és magunknak is. Hasonlóképpen, mint a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja által felidézett történéseket.
Karanténban néztem meg a filmet feleségemmel egy késő este. A karantén egyébként is befogadóbbá tesz lelki tartalmak iránt, kivon a pörgésből, segít máshogy szűrni az ingereket, jobban figyelni arra, ami fontos, és nem leragadni annál, ami lényegtelen.
A Magyar Passió is ezt teszi – az örökkévalóra tereli a figyelmünket. Valós szenvedéstörténet – nem pusztán a perjelé, a vértanúság emberéé, de Krisztusé is; a film szimbolikájának bibliai párhuzamai Jézus passióját vetítik elénk. Az utolsó vacsora jelenete, az olajfák hegyén elmondott imádság, az elfogatás, a vallatás, a gőg kézmosó gesztusa, a kínzás, a megfeszítés, a kereszt tövében megtérő százados, a feltámadás mennyei öröme – hol áttételesen, hol egészen nyíltan –mind elénk tárul, a film azonban egyetlen másodpercre sem lesz érzelgős, sem túlzó.