Dobozolás

Van egy dobozom kerekekkel és kihúzható füllel, és szól belőle a zene, ha akarom. Ilyen szerkezetekkel szaladgáltak egyidőben Ibizán a katasztrofális turisták, amikor már annyira tele voltak cuccal, hogy nem kötötte le őket a tenger. Kicsit emlékeztet ez a doboz a köznyelvben banyatankként felbukkanó bevásárlóalkalmatosságra is, de csak egy kicsit. Mégis annyi emléket ébreszt bennem egyszerre, mintha tele lenne a szám azzal a bizonyos süteménnyel, ami egyébként önmagában nem túlzottan izgalmas, és amennyiben Monsieur Proust nem kezd el a hatására köteteken át nyomozni az eltűnt idő után, valószínűleg megmarad a francia cukrászdák és pékségek belügyének. Peregnek lefelé a morzsák. Ilyenkor hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy a világ mégiscsak összefüggések rendszere. Példának okáért édesanyám, kinek sírjánál üldögéltem a minap (november 1.), és borzalmas önsajnálatba burkolózván már megint, túl az emberi élet delelőjén vagy hol, azon mélázva a holtak között, hogy mi végre, Uram, ez az egész végtére is, nos, életének egy bizonyos szakaszában azzal járt a piacra. A szomszédos sírfeliratokat böngészve és különös figyelmet fordítva az évszámokra felrémlett (mit rémlett, megjelent élesen, kontúroktól mentesen) előttem az alakja, amint húzza azt a kocsit, és még a hangját is hallottam, az övét is és a kocsi kerekeiét is, ahogy a köveken döccennek. Anyám kétszer menekült a ruszkik elől, először negyven­négyben, keresztül az Alföldön, másodszor ötvenhatban (november 4.), le a pincébe, mert közel lakott a Széna térhez, így aztán szétlőtték fölötte a házat.

Azon a napon (november 1.) tudtam meg, hogy Széken meghalt Sipos Márton. Bapóhoz fűződő emlékeim – akár egy váratlan tockos a zen mestertől – rendbe szedődnek a fejemben. Ismét világosan látok és hallok. Na, megdöglött a macskánk, mondja váratlan érkezéseink egyikén, és hozzáfűzi: Zsuzsi, hozz egy kis pálinkát! És ahogy megy végig, az akkor még csizmamarasztalóan sáros utcán egyenletes léptekkel, vállán isten tudja, honnan, de messziről előkerített rőzse­köteggel a hevítéshez. A kemencében sült kenyér aljára káposztalevél kerül. Szakad a novemberi eső. Most is (november 2.). November Rain. Guns N’ Roses-koncert a Népstadionban valamikor a kilencvenes évek elején. Take me down to the Paradise City / Where the grass is green and the girls are pretty. Volt ez is. Az első discmanemben, amiben félóránként lemerültek az elemek, úgy ugrált a cd, miközben átvágtam a villamos­síneken a Kalefon, mint a bonchidai menyecskék. Ebben a dobozban, amit húzok lefelé magam után a veteményesbe a paradicsomok közé, ahol november dacára még mindig akad egy kis legelésznivaló, bezzeg nem. Félelmetes, hol tart ma már a tudomány, mondaná Krisztó, a vejem, akit szintén elveszítettünk idén. Ezen a ponton egy kis zavar támad az erőben, mert egyszerre villan be a görögkatolikus gyászszertartás, nem sokkal előtte a keresztelő, ahogy a pap a magasba emeli az unokámat, Bapó, ahogy annak idején a lányomat, és a bosnyák barátaim, amint paradicsomokról és a Paradicsomról értekezünk a Neretva partján.