Vannak (még mindig vannak) művek, amelyekről írható kritika, s vannak művek, amelyekről a legjobb esetben is csak tömegpszichológiai elemzések írhatók – utóbbi esetre példa a Netflix (állítólagosan) valaha volt legnézettebb sorozata, a hetek óta töretlenül trendingelő, koreai Squid Game. Félreértés ne essék: nem valamiféle szerzői filmes fundamentalizmus mondatja ezt velünk. Hiszen értjük, az auteur halott, a „hetedik művészet” – már a Filmvilágban sem írják le irónia nélkül ezt a kifejezést – dettó, a vizuális tartalomfogyasztás jövőjét pedig a kész hatásformulák mentén legyártott, nézői reakciókra gondosan tesztelt, még látszólagos szabálytalanságaiban is szigorúan konvencionális kontent jelenti. Probléma akkor van, ha e kontentet továbbra is a régi kritikai fogalmakkal igyekszünk leírni. A streamingoldalak két olyan jelenséget egyesítenek, amelyek logikusan kizárják egymást, pedig furcsamód egymásból fakadnak: a tudatipar totalitását és a nézői igény mindenekfelettiségét. Arctalan, átláthatatlanul működő gigavállalatok formatálják milliárdok világlátását, ezzel egyidejűleg viszont kifinomult analitika biztosítja, hogy olyan tartalmat állítsanak elő, ami leköveti a nézők attention spanjét, érzelmi ritmusgörbéjét. Hogy ez középszerű tömegtermeléshez és az alig néhány hónapig emlékezetes „remekművek” kultúrájához vezet, az a régifajta kritika szempontja. Az érvényes kérdés az, hogy milyen gondolategységeket akar bennünk elültetni a Squid Game – avagy a nyugati átlagszubjektum miféle mentális-pszichés alakzatai hívták elő a sorozatot.
A Squid Game készítői ezerszer látott filmes elemeket fűztek fel a nemkülönben ezerszer feldolgozott, „játék életre-halálra” témára. (Amúgy – de ezt mondani se kell – profin, lendületesen.) Nem új a sorozat allegorikus szerkesztése sem: hogy csak egy hasonló művet említsünk, disztópikus egyenlőtlenségparabola volt az e hasábokon is méltatott spanyol horror, A platform is. Csakhogy az ott bemutatott borzalmakat egy hangsúlyosan keresztény ihletésű szimbólumháló emelte a sokkolás banalitása és az önmagában sosem művészi értékű „társadalmi mondanivaló” fölé, a Squid Game esetében mindenfajta aktuálpolitikai üzenet csak ürügy arra, hogy nagyon is gépiesen stimulálják a néző szabványosított képzeletét. Négyszázötvenhat lecsúszott vagy zűrös életű egyén feszül neki, hogy a gonosz „gazdagemberek” szórakoztatására szervezett emberlóverseny keretében, koreai gyerekjátékokra alapozott fordulókon túljutva nyerjék el a csillagászati összegű nyereményt, a végén azonban – ismerik fel a versenyzők a sokasodó hullákat látva – csak egy maradhat.
A Netflix új thrillere nem reformálja meg a műfajt, és nem sikerül teljes mértékben kihasználni a sajátos alapkoncepciót sem, mégis kiemelkedik a streamingszolgáltató tucatprodukciói közül.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
A francia elnök visszacsábítaná Emilyt Párizsba.
A gödör olyan mély, hogy megszakad a szedett-vedett láncolat, és minél mélyebben van valaki, annál nagyobb kincs lehet még akár egy pizza is.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
Minden idők egyik legnagyobb médiafigyelmét kiváltó bűncselekményét és az azt követő hosszasan elhúzódó tárgyalást dolgozza fel a Netflix új sorozata. A Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori mások mellett Javier Bardem főszereplésével készült.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
A Nemzetközi Labdarúgó szövetség olyan térképet használt, amelyen a Krím Oroszországhoz tartozik.
