„Nem gondolom, hogy csapatainkat az úgynevezett nemzetépítésre kellene használni” – mondta George W. Bush az egyik 2000-es elnökválasztási vita során, s cinikusabb szellemek megjegyezhetnék: e kijelentés után már csak törvényszerű volt, hogy az Egyesült Államok következő húsz éve a beláthatatlan erőforrásokat és emberi életek százezreit elemésztő, az idő előrehaladtával egyre irracionálisabb – ám épp irracionalitásuknál fogva véget nem érő – nemzetépítési projektekről szóljon.
Persze ne vigyen félre bennünket az utólagos mindentudás. Amennyire érthető a szkepszis ma a világhatalom intervencionista külpolitikai gyakorlataival szemben, annyira érthető volt a visszavágás vágya 2001. szeptember 11. halálszagú estéjén, akkor, amikor Bush elnök az ovális irodából közvetített beszédében ígéretet tett, hogy Amerika és szövetségesei győzelmet aratnak a terrorizmus elleni harcban. Mai szemmel nézve különös az a hazafias lelkesedés, ami szeptember 11. nyomán úrrá lett Amerikán. Talán ekkor, a terrortámadás sokkja alatt volt Amerika utoljára büszke magára. S talán ekkor tudta utoljára elhitetni önmagával és a világgal, hogy civilizációs küldetése van.