Szeptember tizenegy, húsz év után

„Nem gondolom, hogy csapatainkat az úgynevezett nemzetépítésre kellene használni” – mondta George W. Bush az egyik 2000-es elnökválasztási vita során, s cinikusabb szellemek megjegyezhetnék: e kijelentés után már csak törvényszerű volt, hogy az Egyesült Államok következő húsz éve a beláthatatlan erőforrásokat és emberi életek százezreit elemésztő, az idő előrehaladtával egyre irracionálisabb – ám épp irracionalitásuknál fogva véget nem érő – nemzetépítési projektekről szóljon.

Persze ne vigyen félre bennünket az utólagos mindentudás. Amennyire érthető a szkepszis ma a világhatalom intervencionista külpolitikai gyakorlataival szemben, annyira érthető volt a visszavágás vágya 2001. szeptember 11. halálszagú estéjén, akkor, amikor Bush elnök az ovális irodából közvetített beszédében ígéretet tett, hogy Amerika és szövetségesei győzelmet aratnak a terrorizmus elleni harcban. Mai szemmel nézve különös az a hazafias lelkesedés, ami szeptember 11. nyomán úrrá lett Amerikán. Talán ekkor, a terrortámadás sokkja alatt volt Amerika utoljára büszke magára. S talán ekkor tudta utoljára elhitetni önmagával és a világgal, hogy civilizációs küldetése van.

Ma már persze blazírtan tehetjük fel a kérdést, melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, az iszlamista terror vagy a casus bellire epekedő neokonzervatívok? Mert lehetne úgy érvelni, hogy a World Trade Center megsemmisülésének sokkja billentette ki annyira pszichológiailag Amerikát, hogy belevágott a kilátástalan közel-keleti háborúskodásokba. Ám a Bush-stáb megszállottjainak, a katonai-ipari komplexummal összejátszó, gátlástalan Cheney-knek és Rumsfeldeknek kapóra jött a tragédia. Vélhető, ha Mohamed Atta és társai azon a sötét kedden nem szállnak repülőgépre, hát idővel találtak volna más okot arra, hogy működésbe léptessék az amerikai hadigépezetet. Ha az afganisztáni intervencióra (legalábbis a kezdeti fellépésre) szeptember 11. nyújtott is igazolást, a hamis titkosszolgálati jelentésekre alapozott iraki háború esetében már nagyon kilógott a birodalmi lóláb. Cheney-éket sohasem vonták felelősségre az általuk előidézett katasztrófákért, sőt jellemző kortünet, hogy a „Trump-fasizmus” árnyékában visszamenőlegesen piedesztálra emelték őket mint igazi konzervatívokat: Bush ma kedves amatőr festőként van beállítva, a Trump-ellenes Cheney lány pedig egy személyben hordozza a Republikánus Párt lelkiismeretét.