Minden úgy jó, ahogy van

Elindulni nehéz. Hengerfejes autóval lehetetlen. Szereznem kell egyet, de valahogy senkinek nincs fölösleges. Megelőlegeznek egyet egy leendő filmre. Szinte új, tágas, automata. Lilike este összecsomagol a maga tíz évével az autizmussal élő, két évvel idősebb bátyja, Beni helyett is, aki már nagyon szeretne menni Erdélybe, mert két éve nem volt. A dédanyja temetésén se, aki épp akkortájt hagyott itt minket. Beninek különleges viszonya van a halottakkal. Mindegyik halottunk, akit ismert, ott ül a felhőkön, és nézi, segíti, vigyáz rá.

Korán indulunk, hogy ne sötétre érjünk oda. Suhanunk az M3-ason. Örülünk, hogy mehetünk. Ha ősszel újra lezárják a határokat, akkor megint nincs koslatás. Tavaly rengeteg papírral, teszttel és tizennégy nap karanténnal járt egy-egy utazás. Csak én mentem, csak dolgozni. Két év ekkora gyerekek életében nagy idő. Ki tudja, mi jön, újabb hullám; megyünk, mert mehetünk, pedig nincs már közvetlen családtag, csak unokatestvérek, néhány barát, keresztszülők, szomszédok. Igen, de ez a háló mégis olyan erős, hogy nem enged. Mintha a múlt pókja befogott volna. Néha vergődöm, néha hagyom. Az autópálya elér már a határig, sőt majdnem Váradig. Lilike mondja, hogy mekkora lehetett ez az ország, ha utazunk tíz órát, és úgy sem érünk el a széléig. A megérkezésen jár az eszem. Közben azt játsszuk, hogy mindenki javasolhat egy dalt, ha már az autó felismeri a telefont. A fiam Lóci Játsziktól a Minden úgy jó, ahogy van című slágert választja. Telitalálat, kell is nap hátralevő részére. Megyünk valahová, ahol már senki se vár. Ünnepre megyünk, de megfogyatkoztak az ünneplők. Királyhágón megállunk. Pacalleves – amit a gyerekek csak frottírzoknilevesnek hívnak –, miccs. Anélkül nem lehet továbbmenni.

Rossz lesz a ház dédi nélkül, mondja a fiam, mikor már Oroszhegyen suhanunk át. Rossz bizony, erre készüljetek, mondom. Van egy kis megtorpanás, amikor megérkezünk, és belépünk az ajtón. Dédi figyel minket, mondja a fiam. Buksi kutya is figyel minket föntről. Ő dédi után ment el egy hónappal. Az udvart lekaszálták az unokatestvérek, így nem annyira elvadult az „élet”. A házban aztán jól orrba vág az állott levegő. Pókhálókon küzdjük át magunkat. Nincs víz már három hete. Kerítek műanyag hordókat, beteszem a csomagtartóba, és irány a vályú. Lili lányom találkozik a szomszéd kislánnyal, akivel két éve játszott. Mintha tegnap lett volna. Este meglepnek a rokonok egy tálca süteménnyel. Leülnek, mindenki mesél valami tragédiát. Az unokatestvéremnek hasi műtétje volt, a fiának majdnem levágta mindkét lábát egy vaslemez.