Hegyi Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
„Nemes Nagy látomásos költő. Menekül a zene felforgató hatásától, kerüli a zene szirénénektől hangos partszakaszait. Versszobrai, épületei, sziklái, kövei, vitorlavásznai, a gigantikus építkezés föld-kráterei, mint gyakorlott sebesültek viszont éberen figyelnek. Furcsálkodva néznek ránk lovai, angyalai, macskái, a szoborrá meredő jelenések.” Ezeket a mondatokat a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja, Takács Zsuzsa írta úgy egy évtizeddel ezelőtt. Pontosságukhoz, árnyaltságukhoz kétség sem férhet. Nemes Nagy Ágnes költészetében valóban van valami szoborszerű, valami, ami egyszerre kemény és végtelenül érzékeny.