Mi lesz a stratégiai autonómia álmával?

Négy év alatt szárba szökkent az európai stratégiai autonómia gondolata, amit most ironikus módon épp az Európát állítólag partnerként kezelő Joe Biden megválasztása sodorhat veszélybe. Ha Európa valóban komoly szereplő és nem csak papírtigris akar lenni a világpolitikában, akkor meg kell tanulnia felismerni és érvényesíteni saját érdekeit, és kellő kritikával érdemes fogadnia állítólagos és valódi barátai tanácsait is.

Európa és Amerika között régóta megvan a feszültség: a felszínen egymás barátai, testvérei, szövetségesei vagyunk közös értékekkel, közös történelemmel, azonban az amerikai külpolitikai gondolkodásban Európa sokkal inkább kockázatot jelent és jelentett gazdasági ereje okán, mint valódi megbízható (értsd: alárendelt) szövetségest. Az amerikai csapatok európai jelenléte és a külső fenyegetettségtől való félelem persze mindig jelentős beleszólást engedett Washingtonnak az öreg kontinens ügyeibe, viszont ma már jól látszik, hogy gazdasági téren egyre inkább más irányba tart az erejét a Kína elleni totális küzdelemre koncentráló Egyesült Államok és a Pekinggel nemrég befektetési megállapodást véglegesítő, az ázsiai nagyhatalommal egyre szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekvő Európai Unió.

Az EU-nak, ha valóban a saját érdekeit tartja szem előtt, mindent el kell követnie a Kínával való konfrontáció elkerülésére. Az Egyesült Államoknak Kína valódi egzisztenciális fenyegetés, ami a globális hegemón státuszt veszélyezteti, Európának viszont (amely, valljuk be, igen messze van akár csak egy regionális hegemón státusztól is) Kína az egyik – ha nem a – legfontosabb kereskedelmi partner, hatalmas piaccal és rengeteg tőkével. Igaz, az uniós dokumentumok egyre keményebben fogalmaznak Kínával szemben is, de ha a kereskedelmi és befektetési adatokat nézzük, az ellenségeskedésnek semmi nyomát nem láthatjuk.