Nyár van. Rugdosom neki a labdát a ház falának, foci-Eb van a tévében, üvölt le az üres utcára, én meg leszaladtam a szünetben a negyedikről kipróbálni az első félidő legszebb góljait a pinceablakra célozva.
Prieger Zsolt írása a Mandiner különszámában.
Talán jugó–csehszlovák párviadal, és persze hogy 1976-ot írunk, én meg tízéves vagyok. Miért, azt hitték, hogy 2021-et? A Derkovits-lakótelepnek akkor fociszaga volt, a szombathelyi belvárosnak meg parkillata. Az egész Fő tér egybefüggő zöld, fagyiszínek, villamos zöttyen, öregek sakkoznak, és fejtik a sötét és langyos kádárista titkokat. De ez még mindig nem Szombathely.
Mert Szombathely egészen más, Szombathely királynő, Bartók és képzőművészet és Bloom Leopold a Joyce-opuszból, és ha már a nagy zeneszerző, akkor Bartók-fesztivál, ahol hátulgombolósként először láthatok kortárs világsztárt. Egészen pontosan John Cage-et, aki nemcsak komponálni és tanítani jött hozzánk, de verset is írt a szombathelyi szimfonikusokhoz. Előttem a kép, Eötvös Péter diskurál Wilheim Andrással a ronda fehér vasszékek fölött, Marco Stroppa bőszen elektronizál, Kurtág György szigorúan és kedvesen okít. Aztán csapó, 1985-ben megnyílik a képtár, tele absztrakcióval, és megvillantja a szocreál szebbik arcát, Szombathely-Gesamtkunstwerk még Derkovitsból is a mélységét és az evangéliumi esztétikát hozza ki. Alpok–Adria-csúcsminisztérium voltunk. Álmomban.
A Szombathelyi Képtár most nyár végén újranyílik, és hangosan reménykedünk – a Szimfónia Kávézó teraszán fröccsözve Ricsárdgír- és Laura Palmerz-koncertek szünetében – a sokéves álomittas képtárunalom után a dicsőséges feltámadásban vagy legalább egy higgadt reneszánszban. Fényszobrok jönnek, kart karba Bak Imrével, és igen, jöjjön az originálisan szombathelyi ACB Galéria megannyi innovatív és spirituális formabontása, hogy ne kelljen visszasírnunk a nyolcvanas éveket, amikor avantgárdnak tűnt a nyár, lengyel kortárs zene adta a stafétát Ladik Katinak, Hegyi Lórándnak és az új szenzibilitásnak, és mi ott ültünk Pados Gábor barátommal az első sorokban a párizsi Magyar Műhely egyik estjén – a legendás egykori MMIK-ban, ahol először raktam a fejemre fülhallgatót hetedikesként –, s a későbbi galériafőnök talán ott fertőződött meg a kísérleti avantgárddal. (Korábban ugyanis punkénekes volt, és azt üvöltötte a mikrofonba a ruszkiknak címezve, hogy „Pasli damoj!”, vagyis hogy „Hazahúzhattok!”.)
És Szombathely nemcsak punk, hanem naná hogy jazz: Grencsó István és a Masina, illetve Németh Tamás a vc-csövekből faragott fúvósaival. És Szombathely a gyerekem és zenekarom szülőhelye is, a rendszerváltó lendületé, az Életünk bajszos MDF-es karikásostor-romantikája kanalizálódott a Hamvas-összes-kiadásba és Nádas Péterbe, Orbán Viktor pedig simán becsönget alattunk lakó tanárához, Miszlivetz Ferihez egy kis eszmecserére, aki azóta is majdnem szombathelyi maradt, csak Kőszegre, a szomszédba ugrott át egyetemet csinálni kicsinkét amerikai feleségével, a prefiguratív és szubterrán politika nagymesternőjével.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a viszonylag jobban ismert Ruszin-Szendi Romulusz kilátásai sem túl rózsásak a Magyar Nemzet információi szerint.
Vége lehet az elégedetlen utasok korszakának Magyarországon.
Itt van rendelt idő arra, hogy a mindennapi megpróbáltatásokból kiszakadva utazzunk, felfedezzünk, élményeket gyűjtsünk. Constantinovits Milán írása.
A MOL nemcsak a városi közlekedést gondolta újra, hanem azt is, hogy mit jelent ma szabadon és felelősen útnak indulni. A MOL Bubi a belvárosi mikromobilitás zöldbajnoka, a MOL Limo pedig bárhová elvisz – akár egy gyors bevásárlásra, akár a Balatonra vagy külföldre.
Egy drón segítségével találták meg a vízben a férfi holttestét.
Csak erre koncentrált.
Ő is a Belgiumban lévő orosz vagyon megszerzéséről ábrándozik.
