Szombathely, öröknyár

Prieger Zsolt írása a Mandiner különszámában.

Talán jugó–csehszlovák párviadal, és persze hogy 1976-ot írunk, én meg tízéves vagyok. Miért, azt hitték, hogy 2021-et? A Derkovits-lakótelepnek akkor fociszaga volt, a szombathelyi belvárosnak meg parkillata. Az egész Fő tér egybefüggő zöld, fagyiszínek, villamos zöttyen, öregek sakkoznak, és fejtik a sötét és langyos kádárista titkokat. De ez még mindig nem Szombathely.

Mert Szombathely egészen más, Szombathely királynő, Bartók és képzőművészet és Bloom Leopold a Joyce-opuszból, és ha már a nagy zeneszerző, akkor Bartók-fesztivál, ahol hátulgombolósként először láthatok kortárs világsztárt. Egészen pontosan John Cage-et, aki nemcsak komponálni és tanítani jött hozzánk, de verset is írt a szombathelyi szimfonikusokhoz. Előttem a kép, Eötvös Péter diskurál Wilheim Andrással a ronda fehér vasszékek fölött, Marco Stroppa bőszen elektronizál, Kurtág György szigorúan és kedvesen okít. Aztán csapó, 1985-ben megnyílik a képtár, tele absztrakcióval, és megvillantja a szocreál szebbik arcát, Szombathely-Gesamtkunstwerk még Derkovitsból is a mélységét és az evangéliumi esztétikát hozza ki. Alpok–Adria-csúcsminisztérium voltunk. Álmomban.

A Szombathelyi Képtár most nyár végén újranyílik, és hangosan reménykedünk – a Szimfónia Kávézó teraszán fröccsözve Ricsárdgír- és Laura Palmerz-koncertek szünetében – a sokéves álom­ittas képtárunalom után a dicsőséges feltámadásban vagy legalább egy higgadt reneszánszban. Fényszobrok jönnek, kart karba Bak Imrével, és igen, jöjjön az originálisan szombathelyi ACB Galéria megannyi innovatív és spirituális formabontása, hogy ne kelljen visszasírnunk a nyolcvanas éveket, amikor avantgárdnak tűnt a nyár, lengyel kortárs zene adta a stafétát Ladik Katinak, Hegyi Lórándnak és az új szenzibilitásnak, és mi ott ültünk Pados Gábor barátommal az első sorokban a párizsi Magyar Műhely egyik estjén – a legendás egykori MMIK-ban, ahol először raktam a fejemre fülhallgatót hetedikesként –, s a későbbi galériafőnök talán ott fertőződött meg a kísérleti avantgárddal. (Korábban ugyanis punkénekes volt, és azt üvöltötte a mikrofonba a ruszkiknak címezve, hogy „Pasli damoj!”, vagyis hogy „Hazahúzhattok!”.)

És Szombathely nemcsak punk, hanem naná hogy jazz: Grencsó István és a Masina, illetve Németh Tamás a vc-csövekből faragott fúvósaival. És Szombathely a gyerekem és zenekarom szülőhelye is, a rendszerváltó lendületé, az Életünk bajszos MDF-es karikásostor-romantikája kanalizálódott a Hamvas-összes-kiadásba és Nádas Péterbe, Orbán Viktor pedig simán becsönget alattunk lakó tanárához, Miszlivetz Ferihez egy kis eszmecserére, aki azóta is majdnem szombathelyi maradt, csak Kőszegre, a szomszédba ugrott át egyetemet csinálni kicsinkét amerikai feleségével, a prefiguratív és szubterrán politika nagymesternőjével.