Napfelkelte Velencén

Heincz Barnabás írása a Mandiner különszámában.

„Lányok, asszonyok” – olvasható a velencei Ifi Szálló oldalán, mellette kacifántos betűk hirdetik, itt bizony szovjet irodalom kapható. Pontosabban volt kapható, ugyanis harminckét évvel vagyunk a rendszerváltozás után, a kopott feliratokat pedig egy olyan sétányról szemléljük, amelynek térköveit európai uniós pénzből rakták le a magyar munkáskezek.

Ükapám még emlékezett azokra az időkre, amikor a Velencei-tó helyén homokos-iszapos, kiszáradt teknő feküdt, benne pedig a székes­fehérvári huszárezred masírozott. Dédapámmal beszélgetve, aki foglalkozását tekintve vonatfűtő, majd mozdonyvezető volt, mindig felsejlik a velencei partszakasz régi, olykor szebb képe. Mocsaras területek, egy-egy sűrű nádas, benne sikló és kanalasgém; apró strand, amelyet a falubéliek inkább libalegelőnek használtak. Nádfedeles házak mellett zakatolt a gőzös Budapestig. Aztán más idők jöttek, hiszen nagyapám már a feltöltött partszakasz korának gyermeke: akkor emelkedett szocreál pompájában a Fehér Ház és az Ifi Szálló a csendes nádasok fölé. A füves strandon lángosillat terjengett, egymás hegyén-hátán álltak a Ladák a Fehér Ház bisztrójában tartandó esti mulatság idején. Édesapámnak megint mást jelent a Velencei-tó. A Ladák egy darabig maradtak, az Arató-diszkó estéi pedig nem csak a környékbeli fiataloknak szereztek kellemes pillanatokat.