Az unalomról

Vonattal megyek haza. Oda „haza”, ami persze már nem lakhelyem, de marad örök viszonyítási pontja minden helynek és helyváltoztatásnak. Olvasok, zenét hallgatok, vetek egy-egy pillantást az utasokra. A velem szemben ülő, félszép lányra, aki beleharap a szendvicsébe. Nem történik semmi, mi is történne, de ebben a semmiben alattomosan mégiscsak ott nyüzsög valami. Ha nem is konkrétan „történik”, de ingerlően jelen van. Kis történések vannak jelen, amíg meg nem érkezünk. Amit csak érzékelni tudok, magában hordozza a maga szelíd, de következetes, „ketyegő” cselekményét. Egy régi fajta, tisztességes úti leírást, olyat, amilyeneket a 19. században adtak közre mutatós litográfiák kíséretében, ma nem csupán azért nem tudnánk írni, mert változott közben a stílus, a divat vagy bármi efféle. Hanem mert nincs meg a helye – az életben, az élet mindennapi, természetes élményeiben – az unalomnak. Annak a mindent eluraló, mindent semlegesítő, mindent a legbelső velejéig kiüresítő ürességnek, amire ma, amikor mindig van valami, szinte nosztalgiával gondolunk vissza, mint a régi, nagy telekre. A gyerekkor igazán ott ér véget, amikor már képtelenek vagyunk unatkozni. És nem csupán nem vagyunk képesek rá, de nem átallunk még kérkedni is ezzel. Intelligens ember ugyebár mindig talál magának valamit, amivel leköti magát. Ami engem illet, idejét sem tudom, mikor unatkoztam utoljára, s erre gondolva jobban érzem az elsivárosodásomat, mint bármi másféle magamra ismerés nyomán. Sírni sem tudok jó ideje, hogy mást ne mondjak, de ez bizonyára az agyamban zajló kémiai folyamatok kérdése, meg az életemé, ami (már, még) szűkölködik „drámai” pillanatokban, nem egy alapvető emberi defektust jelez. Az unalom olyan, mint egyfajta magasabb állapot, s pont ezen „magassága” okán nem tudjuk „csak úgy”, szándékolatlanul belé helyeznünk magunkat. A hétköznapi történések sodrát meg-megszakító várakozás, a sorban állás például, hogy csak a legközönségesebb közhelyet említsem, teljességgel alkalmatlan az unalom előállítására, fenntartására, megélésére: ilyenkor éppen csak némi múló türelmetlenséget tudunk kicsiholni magunkból. Amikor a figyelem­zavar valóban népbetegséggé válik majd, mint az a közeljövőben várható, ha egyáltalán még várnunk kell rá, akkor nem az unalom reneszánsza jön el, hanem éppen az ellentéte.