Mélykék és sötétzöld – Nagybányai pillanatképek

Wisznovszky Tamás írása a Mandiner különszámában.

A nap sugarai sötétzöld erdőkről és legelők borította hegyoldalakról vetültek őseim szülővárosára, patakok, csermelyek százai szelték át a környéket, és minden évszakban más és más világ tárta fel kapuit. Egykor külön házat építtetett itt magának Hunyadi János, jóval később erre pihent sokszor a „vad gróf”, Teleki Sándor. Nászútja közben útba ejtette Petőfi Sándor, s megfordult itt Jókai Mór is, aki az anekdoták szerint ittléte során mindennap felsétált egy dombra, és sokáig gyönyörködött az eléje táruló látványban, majd megkérdezte: „Mi a neve ennek a dombnak?” „Eddig nem volt neve; e perctől kezdve Jókai-domb!” – válaszolta egyik helybéli kísérője.

A festői táj festőkre talált: az Osztrák–Magyar Monarchia Nagybányája ideális terep volt egy olyan művészcsoport számára, amely a természet hű ábrázolását tűzte célul maga elé. A festő­kolónia történetének első hat évét az 1896-ban megérkező Hollósy Simon és iskolája jelenléte határozta meg. Hollósyt hamarosan követte Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István és Iványi-Grünwald Béla is, akiknek neve mára fogalommá vált. Az itt töltött néhány év alatt kialakult az alapjában véve természetelvű, de nem minden vonatkozásában naturalista szemléletük, egyre több plein air kompozíciót festettek, amelyek az emberi alak és a természet festői egybenlátásának lehetőségét kutatták. Nagybányán erre igencsak volt lehetőség, hiszen a város magán hordozta a közeli Erdély meghatározó jegyeit. A társadalomban is: csaknem minden felekezet megtalálható volt itt: egy településen belül működött római és görögkatolikus, református, evangélikus és unitárius templom, valamint zsinagóga. Egyszerre jellemezte a várost bányászok, gazdag kereskedők, munkások, kézművesek és a közelben lakó parasztok sokszínű kavalkádja. A nemzetiségek terén is színes volt a paletta: a magyarokon, németeken és lengyeleken kívül már akkor meghatározó létszámú román lakosság élt Nagybányán, és számos zsidó, sőt mongol gyökerekkel bíró ember is lakott itt. A tatárok jelenléte lehet a legizgalmasabb, de ha belegondolunk, hogy a környéken még a 18. században is volt tatárjárás, ez korántsem meglepő, olyannyira nem, hogy a származást a nevek is tükrözik – e sorok írójának ősei körében a Tatár családnév is előfordul.

Nagybányán folyamatosan több tucat művész alkotott, és a város népszerűsége az első világháború alatt sem tört meg. Azzal azonban, hogy 1919 januárjában a román csapatok bevonultak, új fejezet következett a művésztelep történetében. A harmincas évekre egy újabb, az addigi művészetszemléletet elvető generáció lépett fel. A tovább élő, pezsgő szellemi közeg ellenére a második világháborút megelőző években lezajló politikai változások a művésztelep megszűnését vetítették előre. A nagybányai művészek 1939 tavaszán még közösen állítottak ki Bukarestben – talán nem is sejtve, hogy ez az egyik utolsó közös fellépése a nagy múltú festőiskolának.