Jobboldali keringő Lengyelországban – Tusk visszatér

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

Aki szeretné megbuktatni Lengyelország kormányát, jól teszi, ha most lép: a választási ciklus közepén néhány rossz politikai döntés és az azzal járó belső viszályok a Politico közvélemény-kutatási átlaga alapján megtépázták a vezető kormánypárt népszerűségét: a Jog és Igazságosság (PiS) tavaly ilyenkor a választók 43-44 százalékának voksára számíthatott volna, most 35 százalékon áll.

Messiásként várták
Jól tudja ezt Donald Tusk is, aki első közép-európai politikusként 2014 és 2019 között öt évig vezette az Európai Tanácsot, majd az Európai Néppárt elnöki székébe ült át: ha valaha is alkotni akar még valamit a lengyel belpolitikában, annak most jött el az ideje. Pártját, a Polgári Platformot (PO) 2013–2014-ben megrázta az úgynevezett pincérbotrány – amikor vezető politikusai luxuséttermekben elköltött vacsorák alatt minősíthetetlen hangnemben szidták a választóikat –, és azóta nem is tudott igazán talpra állni. Tusk pártelnöki utódjai, Ewa Kopacz miniszterelnök, Grzegorz Schetyna volt külügyminiszter és Borys Budka volt igazságügy-miniszter sem a szükséges karizmát, sem a szervezőkészséget, sem a megfelelő politikai tartalmat nem tudta biztosítani a PO felemelkedéséhez, a tömörülés így szinte messiásként várta vissza volt vezetőjét. Ez nem csoda, hiszen a párt 2007 és 2014 közötti aranykora Donald Tuskhoz kötődik: amikor a 2005-től 2007-ig kormányzó PiS rossz ütemérzékkel előre hozott választást írt ki, Tusk legyőzte Kaczyńskiékat, 2011-ben pedig újraválasztották. Budka ki is mondta, hogy „az ország és a PO jövőjét a saját ambícióim fölé helyeztem”, és „Donald Tusk az én hívásomra és kérésemre tér vissza a lengyel belpolitikába”, majd lemondott a pártelnöki tisztségről.

A Polgári Platformban talán igazán csak egy ember mosolya volt fanyar Tusk diadalittas visszatérésekor: Rafał Trzaskowskié, Varsó 49 éves polgármesteréé, aki a tavalyi elnökválasztáson igencsak megszorongatta a PiS támogatásával induló Andrzej Dudát, és azzal az ötlettel kacérkodott, hogy a régi, kissé avíttas PO-márkát félretéve egy lmbtq-­jogokkal, nőjogokkal és klímavédelemmel foglalkozó, fiatalos, progresszív mozgalmat hoz létre a Polgári Platform szárnyai alatt. Ezt az ötletet a párt idősebbjei megtorpedózták – hiába húzott a PO szédületes ütemben balra a PiS kormányzása alatt, a jobboldaliság teljes feladása azért már nekik is sok lett volna. Budka Trzaskowski mozgalmi álmáról úgy nyilatkozott, hogy csak „egyfajta ötlet volt a kampányban”, a polgármester pedig azóta is alig győzi hangsúlyozni, hogy ha nagy emberhiány alakulna ki a párt élén, azért rá is feltétlenül gondoljanak. Úgy néz ki azonban, hogy nem rá gondoltak – egyelőre.

Donald Tusk dörgedelmes visszatérési beszédben fektette le pártelnöki programjának alapjait. Szerinte „a PiS által művelt gonoszság nyilvánvaló, szégyentelen és maradandó, mindennap szinte minden ügyben megvalósul”. Úgy véli, sok lengyel arra vár, hogy vége legyen ennek a „rémálomnak”, mert „ma Lengyelországban a gonosz kormányoz, mi pedig síkra szállunk e gonosz ellen”. A magyar belpolitikából is ismerős szólamot használva azt állította, hogy Lengyelország elszigetelődött: „Olyan egyedül vagyunk, mint az utóbbi évtizedekben soha” – mondta, majd bevetette a lengyel politikai közbeszédben a hazaárulózással egyenértékű csodafegyvert, és kijelentette, hogy „a PiS orosz agendát hajt végre”. A Jog és Igazságossággal kapcsolatban azt mondta, csak azért erős, mert ők gyengék, pedig „valójában groteszk, egy diktatúra paródiája”. Emellett leszögezte azt is, hogy száz százalékban visszatért a lengyel belpolitikába – ez egyrészt válasz volt Budka azon kérésére, hogy „száz, de akár száztíz százalékban is” szentelje magát a PO ügyeinek, s kiszólás azoknak is, akik elvtelen, Lengyelországból elmenekülő ugródeszkásnak tartják.

A Wiadomości hírműsornak készített friss felmérés szerint kimondottan sokan osztják ezt a véleményt: a válaszadók 60 százaléka egyáltalán nem akarta Tusk visszatérését. Jaroslaw Kaczyński miniszterelnök-­helyettes, a PiS elnöke nem finomkodott reakciójában: szerinte a volt kormányfő azért ment vissza, mert Európában meggyengítette pozícióit „a munka iránti szenvedélyének közismert hiánya”, és mivel világnézete „németcentrikus”, hazájában is Németország érdekeit szeretné szolgálni. A kormánypárti politikusok szerint az őket oroszpártizó Tusk Németország ölebe, önállótlan, és Angela Merkel kancellárhoz jár raportra. A szintén PiS-es miniszterelnök­-helyettesként működő Piotr Gliński a Twitteren azt írta, „Tusk úr kissé zavart érzelmi állapotban van”, hiszen „az ember, aki elmenekült az áfamaffia által kirabolt Lengyelországból, hogy hetvenezer złotyt keressen, most lopásról beszél”.

Bár mindkét oldal jól bevált szokása az országot egymás között felosztó hatalmakkal, Németországgal és Oroszországgal bemocskolni a politikai ellenfeleket, Tusk esetében különös fénytörést ad a németezésnek, hogy a volt miniszterelnök gdański születésű, az óporosz jövevényszavakat is gazdagon tartalmazó kasub nyelvi kisebbséghez tartozik, nagyszüleivel pedig még németül beszélt.

Botladozó Jog és Igazságosság
Bár a PiS és a hozzá köthető média most Tuskon köszörüli a nyelvét, kétségtelen, hogy a kormányzó erő jelentős népszerűség­-csökkenésének súlyos okai vannak. A párt bizonyos tekintetben kutyaszorítóban van. Miközben az Egyesült Jobboldal koalíción belüli partnerei euroszkeptikusabb, keményvonalas politika felé tolják, a kevésbé harcias jobboldaliakért is küzdenie kell, hiszen mind a PO, mind a Szymon Hołownia tévés személyiség által alapított Lengyelország 2050 (P2050) párt (lásd keretes írásunkat) épp nekik kíván alternatívát nyújtani.

E belső viszály következménye az, hogy a kormány nemrég elvesztette parlamenti többségét – igaz, e vereség inkább szimbolikus, mintsem gyakorlati, mert a PiS-t elhagyó képviselők nem az ellenzék padsoraiba távoztak, és rajtuk kívül is sokan vannak a parlament függetlenjei között, akikre számíthat a kormány. Ennek ellenére Zbigniew Girzyński, Małgorzata Janowska és Arkadiusz Czartoryski távozása egyáltalán nem jelentéktelen, mert egy fontos párton belüli törésvonalra – az energiapolitikai vitákra – mutat rá (lásd keretes írásunkat).

Mateusz Morawiecki miniszterelnök a kilépések kapcsán úgy nyilatkozott, „nem gondolom, hogy súlyos problémákat okoznának”, és a képviselők is jelezték, hogy „egészen bizonyosan nem lesznek totális ellenzéki erő”, bizonyos ügyekben együttműködnek majd a kormánnyal. De nem lebecsülendő például a PiS-ből 2012-ben kiváló Szolidáris Lengyelország (SP) jelentette kockázat sem – a Zbigniew Ziobro igazságügy-miniszter által vezetett koalíciós partner például nem szavazta meg a koronavírus utáni EU-s helyreállítási alapot, így az csupán ellenzéki szavazatokkal tudott átmenni. Magyar szemmel egészen furcsa, ha a Brüsszel által keményen kritizált és büntetett lengyel kormánypártról azt állítják, hogy „elfogadja Brüsszel és Berlin diktátumát”, Ziobróék vádja mégis éppen ez a PiS ellen – bár sietve hozzáteszik, hogy „továbbra is támogatjuk a kabinetet, mert nincs helyette jobb”.

A kormányerőknek a 2023-ban esedékes választásig még bőven van idejük rendbe szedni soraikat és a népszerűség szempontjából hasznosabb ügyekkel foglalkozni, mint a nagy vihart kavaró abortuszügy, illetve a nemrég – elméletileg egy utolsó ciklusra – egyhangúlag újraválasztott PiS-­elnök, a köztudomásúan macskaimádó Jaroslaw Kaczyński által erőltetett, de a lakosság és a párt köreiben is rendkívül népszerűtlen tavaly szeptemberi állatvédelmi törvényjavaslat. Számolni kell azonban a PO-val, amelynek számos tapasztalt politikusa, tekintélyes pénzügyi erőforrásai, országszerte jelen lévő szervezete és rengeteg regionális és önkormányzati pozíciója van – s Tuskkal immár egy olyan vezetője is, aki legalábbis a belpolitikában már mindenképpen bizonyított. Nemcsak a Jog és Igazságosság gyengélkedése jött jól az exminiszterelnöknek, Tusk visszatérését égi jelnek tekintheti a vezető kormánypárt is – egy ütős rivális nem kis motivációt jelenthet a választásra való alapos felkészüléshez.

Ki lesz a jobboldal baloldala?
A Politico közvélemény-kutatási átlaga ma 21 százalékra méri a Polgári Platformot és szövetségeseit, és 20 százalékkal közvetlenül a nyakukban liheg a Lengyelország 2050, amely az utóbbi fél évben végig a második legerősebb párt volt, hol jobban, hol kevésbé maga mögé utasítva a Budka alatt gyengélkedő PO-t. Hołownia pártja furcsa képződmény: a tévés, aki például a Got Talent tehetségkutató sorozat lengyel adaptációját, a Mam talent!-et vezette éveken át, gyakorló katolikusnak vallja magát, kétszer kis híján elcsábította a papi hivatás, a közélet kultúrharcos kérdéseiben mégis meglepően csendes. Ennek persze oka van: a P2050 népszerűségének legfőbb forrása az, hogy az ország egy része beleunt a PO–PiS-vetésforgóba, és szívesen látna már mást az ország élén – de a konzervatív, vallásos Lengyelországban ez a más jó eséllyel csak jobboldali lehet. Hołownia a helyét kereső PO-val egyszerre próbálja megtalálni a jobboldali aranymetszést: a jobboldaliság azon mennyiségét, amely elég meggyőző a PiS-esek számára, de nem riasztja el a Kaczyńskit nem szívelő ellenzékieket sem.

Hołowniáék megtanulták, hogy a lengyelek nem szeretnek igazán lmbtq-ügyekkel foglalkozni – se pró, se kontra: az is veszít, aki többletjogokat adna a melegeknek, s a jobboldali kultúrharcos szigorítások sem kifizetődők politikailag. Az abortuszellenes tüntetések legnagyobb politikai haszonélvezője épp a P2050 volt, annak ellenére is, hogy a tévés egyébként közismert támogatója az 1993-as, eleve szigorú abortuszszabályozásnak. Ezért ő a terhességmegszakításról vagy a melegjogokról nemes egyszerűséggel nem foglal állást, a kérdések népszavazásos rendezését szorgalmazza. Inkább népszerű témákkal, például a környezetvédelemmel, a szénfüggőség csökkentésével, a közszolgáltatások színvonalának emelésével kampányol. Meglepően határozott viszont a véleménye a katolikus egyház és az állam kapcsolatának vonatkozásában: jelentősen visszavágná az egyházi intézmények költségvetési finanszírozását, kevesebb klerikust akar látni az állami ünnepségeken és a közintézményekben, s könnyebbé tenné a hitoktatásból való kimaradást.

Az nem kétséges, hogy Hołownia és a P2050 balra van a PiS-től – de hogy a PO-hoz képest jobbra vagy balra áll, már sokkal nehezebb kérdés. A két erő között ráadásul – amelyek együtt ma is népszerűbbek a PiS-nél – korántsem felhőtlen a viszony, mivel az idén áprilisban pártként bejegyzett P2050 már több képviselőt átcsábított magához a PO-tól és a Baloldal (Lewica) nevű szövetségtől is. Cezary Tomczyk PO-frakcióvezető mérgesen úgy fogalmazott velük kapcsolatban, hogy „Szymon Hołownia a lengyel politikát szerette volna megváltoztatni, de eddig csak az ellenzéki képviselők pártszínezetét sikerült neki”.

Lengyelország választásai balról jóformán nyerhetetlenek – a még a PiS kemény jobbos koalíciós partnereitől is jobbra álló Szabadság és Függetlenség Konföderációja szövetségnek önmagában akkora a támogatottsága, mint a Lewicának összesen. A 2023-as választás kulcskérdése az, hogy Hołownia vagy Tusk találja fel előbb a jobboldaliságot tökéletes hígításban tartalmazó csodaelixírt – no meg az, hogy a másikuk vajon megissza-e.

Nyitókép: REUTERS / Kacper Pempel