Budapest füstös pora ül rajtam. Mókuskerékből jövök. Kergetni az igazat, a jót, a szépet, örökké kérdezni, beszélni, találkozni – így rakódik a vidéki emberre a Budapest-por, rétegről rétegre, kérlelhetetlenül. Nincs ellene mit tenni. Haza kell menni. Le a széles, új, nagy útról, rá a keskeny, régi kicsire, átrobogni Kapuváron. Fertőhomoknál lefordulni. Régi soproni trükk ez az autóút előtti időkből: ha Kópházánál dugó van, a négy számjegyű Fertőd–Balf-békasztráda nyújt menedéket. 8518. De Kópházánál nincs dugó, én pedig már rég nem ezért járok ide.
Ilyesmiket csinálhat az Isten, ha épp szabadnapos: pici falvakat hegyekre, tavak fölé bicikliúttal meg egy jó csárdával”
„A Fertő sarka vörös tűzben ég. / A nád riad… Kiált a kócsag” – Harsányi Lajos papköltő tollának hegyén meg a szélvédőm alatt is, mikor elérem Homokot. Itt beton, ott gőték, itt ezerféle gyom, ott kétszázötven különböző madár. Nem része ez a tó a világnak, valaki körbeszentelte náddal, és kivette belőle. Sopron túlvége, Brennbergbánya már jóformán a sziklás Alpok, egy valamirevaló piros paradicsomot nem tud kiszenvedni a föld magából, erre fel a Fertő körül virágzik az orchidea, többtucatnyi változatban. Szemtelenség. Balra hegység, jobbra alföld, csináljunk hát közéjük sztyepptavat, szólt a mennyei vízépítész kérlelhetetlen logikával, hadd legyen a soproniaknak babszüret közben min gondolkozni. Három, kettő, egy, és már itt is van Fertőboz.