Dezsősödés

Elsőként kialakult a plüssállomány, egyre nagyobb helyet foglalva el lakásunkban és életünkben. Részemről (Nagy) Nyuszi jött a képbe, aki óvoda óta, hát, ha nem volt is velem, mert a plüssöket előbb-utóbb elárulja az ember, otthon volt, a közelségemben, szörnyű kimondani: leginkább fejtámaszként hasznosítva. Majd összecuccoltunk másikunkkal, és Pestre került, s amikor beütött a dezsősödés, akkor a kialakuló plüssállománynak lett – mérete folytán mintegy magától értetődően – centruma, feje. A többieket másikunk hozta el, lerángatva őket a szekrény tetejéről, mint Ivánt, a csokornyakkendős nyulat, kiszabadítva a fejüket az ágyneműtartóból, mint a Piros London Maciét, akinek van egy kék ikerpárja, de ő nem szenvedte el gazdájuk jakobinus módszereit. És jött még Bölcs Maci, aki neve dacára szélsőbaloldali, dzsenderista nézeteket hangoztat, jött még Gyapjas stb. stb. Lassanként össze­szedtük, hazahoztuk mindet. És még csak nem is sejtettük, mi „vezérel” bennünket. Ösztönből jött a dolog. Nem tudtuk, de tettük. És aztán jött az átkattanás, hirtelen perspektívából láttuk az egészet. Ez a dezsősödés. Nyulainkat, medvéinket bevallani nehéz dolog, ádázak az előítéletek. Hogy valamiféle „játékról” van szó, és ha nem vagyunk is visszamaradottak, bizonyára szeretnénk megmaradni lélekben gyereknek. Mintha a plüssöknek bármi közük lenne a játékhoz meg a gyerekekhez. Mintha nem lennénk felnőttek, véresen komolyak plüssökhöz való viszonyunkban is. És akkor ne is hozzuk azt fel, hogy amit a közember véresen komolynak nevez, az a hétköznapok híg leve. A plüssök pedig nem hígak. Több lehetőség, több dimenzió rejlik bennük, mint az emberekben. Több váratlan asszociáció, több baudelaire-i correspondance, több metafizika stb. Ha játék ez, akkor üveggyöngyjáték. És közben egyik sem csupán személytelen „keret”, hanem történetük van, ami a mi identitásunkkal analóg. Hozza haza másikunk a majdani Nyuszi Sopranót, egy kulcstartónyulat. Meséli: a kerepesi Coop megnyitóján zenélve tett szert rá, mikor „gázsiként” osztogatták, én meg röhögök, de vele röhögök, mert látom, élem, érzem azt a pillanatot a kétezres évek első évtizedének Magyarországán, annak kopottságát, kisszerűségét, úgy, ahogyan csak egy akkori vidéki gyerek képes rá. És nem érti más, csak másikunk meg én, meg akik olyanok, mint mi, de nem érti az öregebbje meg a fiatalabbja, nem érti Buda meg Bel-Pest, és pláne nem érti a külföld. A plüssök segítenek, hogy ne engedjünk a „magunkéból”, abból, ami elkülönít, ami mással meg nem osztható, ami – akár – rögeszmévé fajul. Mi az ember, ha nem a rögeszméje? Mert az alternatíva csak az, ami mindenkié, ami közös nevező, közhely, nulla ellentmondás, nulla jelentés. Inkább legyünk sziget, mint tenger.