A pangás kora

„Mindig minden rosszul ment” – mondta egyszer Jacques Bainville, a huszadik század ragyogó francia monarchista történésze, egy csapásra elintézve ezzel mind az utópista vágyálmok dédelgetőit, mind az apokaliptikus dohogókat. Fontos, realista megállapítás ez, belekötni nagyon nem lehet. Más kérdés, hogy miközben a jelen mindig is reális, szóval elviselhetetlen volt, az ember azért jócskán lógott a mesék tején, szívébe volt vésve a történelmi dramaturgia – hogy az aranykorba vágyott vissza, vagy a happy endet várta, tulajdonképpen mindegy is. Volt egy távlata, ami nekünk nincs – és talán ebben rejlik a mi világunk igazi újszerűsége. Más a realizmus, és más (vagy több) a pangás, a jelen minden életerőt és teremtő energiát ellankasztó lapályossága. A múltban nem „hisz” senki egy maroknyi konzervatív értelmiségin kívül, és azok se tudják, mit és hogyan képviseljenek a mai mindennapokhoz képest. Ami nálunk a tágabb lakosság körében reflektálatlanul, agyalapi szinten ebbe az irányba mutat (jórészt különféle boomernosztalgiák, az endékás csajok, az utasellátós kaják meg Kazal László kabarétréfáinak visszasírása), az szóra sem érdemes. És nem ad távlatot a mára minden józan mértéken túlnövő kulturális retróipar sem: értéktételező „visszafordulás” benne semmi, annál meghatározóbb az általános szellemtelenség és kreativitáshiány, a bejáratott formákon való parazitáskodás.

Ami a jövőt illeti, ott még kiábrándítóbb – és kiábrándultabb – a helyzet. Feltűnő, hogy még a névleg a progresszió pártján állók sem képesek semmiféle pozitív jövőképet felfesteni. Van helyette klímaszorongás, van örök – mert a szélsőliberális aktivista-, akadémiai réteg működését és anyagi támogatását igazoló – rettegés a rasszizmus és az egyéb kirekesztésfajták küszöbönálló térnyerésétől. Steven Pinker technooptimista fejtegetései üresen konganak, az pedig, amit I fucking love science jeligével a fejlődés lelkesítő példáiként népszerűsítenek (Elon Musk „extravagáns” projektjei, transzhumanista fantáziák), tényleg csak a legközépszerűbb intellektusokat ragadja meg. Fényes kilátásokkal a másik oldal sem szolgál: bár a magyar kormány előszeretettel nyilatkozik arról, hogy belátható időn belül elérjük a nyugati életszínvonalat, ez gazdasági jellegű ígéret, nem átfogó jövőkép. Közben pedig ott vannak a – nehezen vitatható, mégis nyomasztó – orbáni mondatok arról, hogy Európa nyugati és keleti társadalmai kulturálisan menthetetlenül szétfejlődnek, meg ott van annak – újabb és újabb prognózisok által erősített – tudata, hogy a klímaváltozás miatt egyre élhetetlenebb Afrikából egy napon soha nem látott tömegek indulnak meg észak felé. Kiutat tehát sem a múlt, sem a jövő nem jelent: marad a mindent átható, meddő mal du siècle, ami a legtökéletesebben egy Billie Eilish-féle popsztár unott, üres, rút arcában jut kifejezésre.