A nemzet múzeumának újrafelfedezése

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Jó múzeumba járni, látni a régi emberek tárgyait és kincseit, amelyeket ügyes kézzel készítettek, amelyekért sokat dolgoztak, néha talán öltek is, s amelyeket seregnyi jelentéssel ruháztak fel, majd hagytak utódaikra abban a reményben, hogy biztosították nekik a gondtalan jövőt.

A járvány kényszerszünete után a mindig hangulatos Magyar Nemzeti Múzeumba mentünk el először. Milyen a véletlen, pár napra rá épp ezt választották meg az év múzeumának az internetes fejlesztéseiért. Ha már itt tartunk, a netes jelenlétét tovább is lehetne fejleszteni: a múzeum Wikipédia-oldala azt kéri, segítsünk bővíteni a hiányos szócikket; a francia nyelvű oldal meg néhány piktogramból áll, hogy melyik busszal közelíthető meg az épület.

Mennyi arca van egy múzeumnak? Nyilván annyi, ahány kiállítása. A Nemzetinek számos állandó, időszaki, virtuális és egyéb, más helyszínen megvalósított rendezvénye van, de csak néhány benyomást lehet itt felidézni.

A honfoglalás előtti idők kiállítása két dolog miatt varázslatos. Megmutatja, hogy miféle kulturális, vallási és gazdasági sokszínűség jellemezte a Kárpát-medence lakóit, s itt sikerült a legcsaládiasabbra, -emberibbre a mondanivaló. Mi, magyarok egyformán örökösei vagyunk az avaroknak, a keltáknak, a rómaiaknak, a frankoknak és az államalapítóknak, akik szintén tucatnyifélék voltak. S igazán meghatók a több ezer éves játékok, állatfigurák, vallási és háztartási eszközök, hiszen sokuk alig különbözik azoktól, amelyeket mi használunk. A kiállításon látható egy cölöpváros részlete is. Svájcban és Lengyelországban nemzeti emlékhelyek az ilyenek, még sajtgyártásuk hagyományát is innen eredeztetik. Nálunk a műveltebbek sem tudnak róla, valahogy minden Szent Istvánnal indul. Minden egyes tárgynak megvan a maga története, de a szűkszavú vitrinfeliratokra nem fér rá minden. Pedig a régészkedés nem Kádár alatt indult. Érdemes tehát utánaolvasni, hogy mennyi nemes és polgár foglalkozott ezzel a 18–19. században. A kiállítás címe Bibó István és Szűcs Jenő előtt tisztelegve a „Nyugat” és a „Kelet” itteni találkozásáról szól, de azért felmerül a kérdés, vajon mi köze is van a rézkor emberének ezekhez a fogalmakhoz.

Az Árpád-korhoz ismét ajánlatos a rákészülés. A szakrális jelentésüket vesztett csodák mellett könnyen elsétálhatunk – ilyen például a Monomakhosz-korona. Árpád-házi (Türingiai) Erzsébet sámánerővel bíró, csoda szép, ám itthon sosem játszott zenéjét persze nem lehet kiállítani, azt is ide kell képzelni. Mint gyógyító szent ő tette népszerűvé tőlünk nyugatabbra az első „kölnit” és orvosságot, amelyet királynévíznek, magyar víznek (eau de Hongrie, eau de la Reine de Hongrie) neveztek. Az egyik bé betűs bulvárlapban a napokban jelent meg, hogy „talán Pannonhalmán készítették az első kölnit Európában”. A telefonon interjút készítő gyakornoknak ennyi ment át a történetből a melegben.