Most, hogy ismét kinyitottak a múzeumok, megint bekalandozhatjuk történelmünk és kultúránk értéktárait: a Magyar Nemzeti Múzeumot is régi-új ismerősként köszönthetjük.
Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.
Jó múzeumba járni, látni a régi emberek tárgyait és kincseit, amelyeket ügyes kézzel készítettek, amelyekért sokat dolgoztak, néha talán öltek is, s amelyeket seregnyi jelentéssel ruháztak fel, majd hagytak utódaikra abban a reményben, hogy biztosították nekik a gondtalan jövőt.
A járvány kényszerszünete után a mindig hangulatos Magyar Nemzeti Múzeumba mentünk el először. Milyen a véletlen, pár napra rá épp ezt választották meg az év múzeumának az internetes fejlesztéseiért. Ha már itt tartunk, a netes jelenlétét tovább is lehetne fejleszteni: a múzeum Wikipédia-oldala azt kéri, segítsünk bővíteni a hiányos szócikket; a francia nyelvű oldal meg néhány piktogramból áll, hogy melyik busszal közelíthető meg az épület.
Mennyi arca van egy múzeumnak? Nyilván annyi, ahány kiállítása. A Nemzetinek számos állandó, időszaki, virtuális és egyéb, más helyszínen megvalósított rendezvénye van, de csak néhány benyomást lehet itt felidézni.
A honfoglalás előtti idők kiállítása két dolog miatt varázslatos. Megmutatja, hogy miféle kulturális, vallási és gazdasági sokszínűség jellemezte a Kárpát-medence lakóit, s itt sikerült a legcsaládiasabbra, -emberibbre a mondanivaló. Mi, magyarok egyformán örökösei vagyunk az avaroknak, a keltáknak, a rómaiaknak, a frankoknak és az államalapítóknak, akik szintén tucatnyifélék voltak. S igazán meghatók a több ezer éves játékok, állatfigurák, vallási és háztartási eszközök, hiszen sokuk alig különbözik azoktól, amelyeket mi használunk. A kiállításon látható egy cölöpváros részlete is. Svájcban és Lengyelországban nemzeti emlékhelyek az ilyenek, még sajtgyártásuk hagyományát is innen eredeztetik. Nálunk a műveltebbek sem tudnak róla, valahogy minden Szent Istvánnal indul. Minden egyes tárgynak megvan a maga története, de a szűkszavú vitrinfeliratokra nem fér rá minden. Pedig a régészkedés nem Kádár alatt indult. Érdemes tehát utánaolvasni, hogy mennyi nemes és polgár foglalkozott ezzel a 18–19. században. A kiállítás címe Bibó István és Szűcs Jenő előtt tisztelegve a „Nyugat” és a „Kelet” itteni találkozásáról szól, de azért felmerül a kérdés, vajon mi köze is van a rézkor emberének ezekhez a fogalmakhoz.
Az Árpád-korhoz ismét ajánlatos a rákészülés. A szakrális jelentésüket vesztett csodák mellett könnyen elsétálhatunk – ilyen például a Monomakhosz-korona. Árpád-házi (Türingiai) Erzsébet sámánerővel bíró, csoda szép, ám itthon sosem játszott zenéjét persze nem lehet kiállítani, azt is ide kell képzelni. Mint gyógyító szent ő tette népszerűvé tőlünk nyugatabbra az első „kölnit” és orvosságot, amelyet királynévíznek, magyar víznek (eau de Hongrie, eau de la Reine de Hongrie) neveztek. Az egyik bé betűs bulvárlapban a napokban jelent meg, hogy „talán Pannonhalmán készítették az első kölnit Európában”. A telefonon interjút készítő gyakornoknak ennyi ment át a történetből a melegben.
Ez azt jelenti, hogy május 29-én, 30-án és 31-én bizonyos Londonba tartó és onnan érkező Wizz Air járatok az 1. Terminálra, illetve onnan közlekednek majd.
A jelenlegi szerződésekről is beszéltek.
A 2000 kg feletti autókra a hajtás módjától függetlenül kétszeres parkolási díjat kell majd fizetni jövőre.
A közlekedési és beruházási miniszter három kritikus napot jelölt meg.
Zhang Ge első nagyjátékfilmje egy Magyarországon élő kínai család konfliktusait mutatja be a Ganz-telep zárt közösségében.
Magyar Péter a hétfői sajtótájékoztatón bejelentette, nem céljuk, hogy bedőljenek az önkormányzatok, de elvárják, hogy az adókat mindenki befizesse, és ez Budapestnek sem fog gondot okozni.
Japán a drónhadviselés új, olcsóbb iránya felé nyit: a tengerészet már átvette az első kartonalapú AirKamuy 150 drónokat, amelyek könnyűek, gyorsan gyárthatók, és a radarok számára is nehezebben észlelhetők.
Méghozzá micsoda nem mindennapi kiütéssel!
