A legteljesebb merítésből

Rendhagyó helyzetben van e sorok írója, amikor olyan kiállításról kell a rovatban hírt adnia, amelyen a saját művét is bemutatják. Az egykori szalonok rendszerét követő tárlat azonban segíti az eltávolodást a szubjektív láttatástól, biztosítva a tárgyilagosságot a minden tekintetben sokszínű anyaggal kapcsolatban. A szalonkiállítás lényege abban rejlik, hogy nem egy-egy meghatározott kurátori koncepció szerint, gyakorta a kánonképzés szándékával tematikusan válogat bizonyos műalkotásokból és alkotói programokból, hanem a legteljesebb merítésből igyekszik szelektálni, ezzel is kitűzve a célt, hogy időről időre megismerkedjünk egy-egy művészeti ág helyzetével, legfrissebb törekvéseivel, a nagyközönség által kevésbé vagy egyáltalán nem ismert alkotók munkái­val. A korábbi építészeti, népművészeti, valamint a tavalyi képzőművészeti szalon után ismét a fotográfusokon a sor.

Ha valamelyik művészeti ágra igaz, hogy műfaji sokszínűség jellemzi, akkor a fotográfiára mindenképpen áll, s ezt a kiállítás kurátorai, Haris László fotóművész és Bán András művészettörténész pontosan felmérte, amikor a teljesség igényével válogatva a legkülönbözőbb területeken – az autonóm fotótól a természet- és sajtófotón át az alkalmazott műfajokig – alkotó kétszáznyolc fotográfust meghívta. Nagyon érdekes látni az életkori megoszlást is, a kiállítók közt például a frissen végzett művészeti egyetemi hallgató és oktatója, valamint a professzionális és autodidakta fotográfusok legkülönbözőbb generációi is megtalálhatók. Ennek köszönhetően arról is képet kapunk a művek által, hogy mely nemzedéket milyen kérdések foglalkoztatják, s ezeket a témaköröket milyen vizuális jelrendszerekkel és szerteágazó alkotói attitűdökkel igyekeznek feldolgozni.