Angyali figura a pokolban

A 2014-ben elhunyt Borbély Szilárd terjedelmében szerény, de jelentőségében és súlyában annál emlékezetesebb életművet hagyott maga után. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy nemzedékének és a modern magyar költészetnek egyaránt a legnagyobbjai közé tartozott. Fájdalmasan korai halála – Térey Jánoshoz hasonlóan – sem láttatja torzóként, félbehagyottként munkásságát. Amit ránk hagyott, így teljes, így van dolgunk vele. Borbély Szilárd elsősorban költőként vált ismertté, pályáját verseskötetekkel indította, prózai munkái csupán a halála előtti néhány évben jelentek meg. 

Költészete a kezdetektől mélyen megérintett, mert leplezetlenül tárta fel az elhagyatottság, a kín és a szenvedés bugyrait. Pedig nem tett mást, mint hogy szenvtelen mondatokban számolt be arról, ami mindnyájunk számára hétköznapian ismerős. 
Az ember nem szívesen szembesíti önmagát mindazzal, ami a lelke mélyén kavarog. Borbély Szilárd művei cseppet sem szórakoztatják az olvasót, nem vicceskednek, nem andalítanak el. Költészetében folyamatosan a gyengeségére emlékezteti az embert. A gyengeségre való emlékeztetésben rejlik az ereje. S hogy honnan származott ez az erő, arra talán regénye, a nemrég a Jelenkor Kiadónál elinduló életműsorozatának első köteteként újra megjelent Nincstelenek adhat választ. Ezt a könyvet 2013-ban adták ki először, és már akkor látszott, hogy jelentős írói teljesítmény. Az azóta eltelt szűk évtized pedig egyértelműen igazolta, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb, legmegrendítőbb prózai munkáját írta meg Borbély Szilárd.