Futbólia visszahódítása

Vissza a csúcsra – ezzel a címmel jelent meg Orbán Viktor hosszú interjúja a Nemzeti Sportban a múlt év utolsó napján, s bár az üzenet a magyar sport teljes megújítására utal, már nem abszurd a futballra is vonatkoztatni. Tárgyilagosan nézve is látható: sokasodnak focinkban azok az eredmények és jelenségek, amelyek kétségtelen fejlődést mutatnak, és nehéz nem észrevenni mögöttük a miniszterelnök következetes törekvéseit. Politikai ellenfelei szerint nincs is érdemi fejlődés, vagy ha mégis, az véletlenül sem Orbánnak köszönhető.

A kormányfő nem kevesebbet óhajt, mint – az Aranycsapat után ismét – világbajnoki döntőben látni a magyar válogatottat, ami azért ma még a sci-fi kategóriája. Ám az is igaz, hogy még néhány éve is lehetetlennek tűnt mindaz, amit a magyar futball ősszel produkált. Az egymillió új munkahely és a rezsicsökkentés ígéreténél is vakmerőbbnek és kockázatosabbnak tűnt, hogy Orbán Viktor – egyedüli politikusként – már évekkel ezelőtt a magyar foci feltámasztását ígérte. Az első Orbán-kormányig, amelynek éppen csak elkezdenie sikerült a modernizációt, semmilyen központi koncepció nem létezett a már addig is évtizedek óta pusztuló hazai labdarúgás gondjainak megoldására. És az azt követő nyolc évben is folytatódott a szomorú tendencia: Gyurcsány Ferencék minden fejlesztési programot leállítottak, sorra szűntek meg az egyesületek, adták el, építették be a sporttelepeket, csökkent a csapatok, a játékosok száma. Az ötvenes években még több mint félmillió igazolt futballistából az ezredfordulóra alig maradt nyolcvanezer, ráadásul a többségük a felnőtt- és öregfiúk-bajnokságokban szerepelt. Ez a szám azóta ismét kétszázezer fölött van, s az ezernél is több eltűnt futballpálya helyett 2010 óta épült csaknem ugyanennyi.

Nem nehéz belátni a Barcs Sándor egykori MLSZ-elnöknek tulajdonított tétel igazságát: egy ország futballjának színvonala megegyezik azzal az értékkel, amelyet a futballozó gyerekek számát az általuk a labdával eltöltött órák számával megszorozva kapunk. Ez persze leegyszerűsítő megközelítés, de kétségtelen, hogy mindennek az alapja a jelentős, sok tízezres tömegben erős versenyben sokat futballozó fiatal, akik közül szemezgethetnek a nagy klubok és akadémiák. Nálunk azonban az évente születő gyermekek száma fél évszázad alatt durván a felére, kétszázezerről százezerre csökkent, az iskolai testnevelés általános helyzete is siralmassá vált a kétezres évekre, s a kevés sportoló gyerek közül is kevesen választották a futballt az elrettentő társadalmi megítélése és a borzalmas infrastruktúra miatt.