Beugrunk egy kóstolóra, ha már épp arra visz az utunk, és vásárolni is szeretnénk a Tejbányában, ahogy ő hívja családi gazdaságát. Az első ember, akivel összefutunk Jóska Tejbányájában, egy fehér inges bácsi, aki talicskával tolja ki a trágyát az istállóból. Később megtudjuk, hogy ő az após, egykor a falu jegyzője volt, nyolcvanon túl ő Jóska fő segítsége. Igazi úriember. Fehér ing, trágya, talicska. Aztán előbukkan Bányász Jóska is valahonnan az istálló felől. A tehenek épp jönnek be a Marostól táplált legelőről, fejésidő közeledik. Jóska elvisz minket a sajtműhelyen át a pincébe, ahol több szinten autókerék nagyságú sajtok érnek. Csak egyféle sajtot készít, de azt profin. Mindennap forgatja, áttörli őket, törődik minden karikával. A legidősebb karika egyéves. Azt, mondja, nincs két egyforma íz. Mesél nekünk a sajtokról, magáról, az életéről. Minden mondatából kihallatszik, hogy ez az ember megszállottan keresi az autentikus életet. A pszichológusként dolgozó felesége, Emerencia beinvitál a házba egy kóstolóra. Vág két különböző érettségű sajtból, egy három hónaposból és egy félévesből. Falatozunk, gyönyörű ízek, nehéz abbahagyni, aztán azt is kipróbáljuk, hogy milyen is üstben főtt szilvalekvárral a tehénsajt. Isteni, s innen kezdve az, hogy mivel egészítjük ki ezt az ízt, rajtunk múlik. Jóskáék nem járnak piacra, elmennek hozzájuk az emberek a Tejbányába. Nincs cégér a kapun. A cégér maga a minőség. Van igény Székelyföldön is a jó sajtra, de kellenek nagyon a Bányász Jóskák, hogy legyen kiváló minőség, legyen innováció, legyen fejlődés, hogy ha másképp nem megy, hát a kínálat változtassa meg a keresletet.