A sajtkészítő és a hegyi pásztor

Egy szakma becsületét visszaállítani nem kis feladat. Pláne ha nemcsak szakmáról, hanem életformáról beszélünk. A ma egyre többet emlegetett vidéki, sőt paraszti életformáról, amiről annyian álmodnak, néhányan bele is kóstolnak, hogy aztán állatot, kaszát, kapát eldobva meneküljenek vissza a nagyvárosba.

Álljon itt két ellenpélda arra, hogy van létjogosultsága az értelmiségiből lett paraszti létnek, hátha meghozza a kedvét másoknak is. Az ősszel Gyergyóújfaluban ismerkedtem meg Bányász Jóskával, aki irodistából lett paraszt. A Facebook-oldalán találtam egy bejegyzést: „Súlyosan beteg az a társadalmi rendszer, ahol egy parasztember munka közben arra gondol, hogy azért kell ezt a munkát végeznie, mert nem volt elég okos ahhoz, hogy tanító legyen. (Simone Weil)” Jóska elég okos. Sajtkészítő-tanfolyamokat szervezett a gyergyóiaknak, hívtak egy svájci sajtkészítőt, ő tolmácsolt, közben kedvet kapott, kipróbálta, megszerette. Vett néhány tehenet, egy ötszáz literes rézüstöt, néhány acéltartályt, mosogatót másodkézből, és felszerelte a sajtkészítő műhelyét ezer euróból. Öt tehénnel kezdte, nem vesz fel EU-s támogatást, nem szeretne nagyüzemet, nem akar tartozni senkinek. Csak saját erőből, amit családilag elbírnak, de azt rendesen. Jó minőségű sajtot készíteni Székelyföldön.

Beugrunk egy kóstolóra, ha már épp arra visz az utunk, és vásárolni is szeretnénk a Tejbányában, ahogy ő hívja családi gazdaságát. Az első ember, akivel összefutunk Jóska Tejbányájában, egy fehér inges bácsi, aki talicskával tolja ki a trágyát az istállóból. Később meg­tudjuk, hogy ő az após, egykor a falu jegyzője volt, nyolcvanon túl ő Jóska fő segítsége. Igazi úriember. Fehér ing, trágya, talicska. Aztán előbukkan Bányász Jóska is valahonnan az istálló felől. A tehenek épp jönnek be a Marostól táplált legelőről, fejésidő közeledik. Jóska elvisz minket a sajtműhelyen át a pincébe, ahol több szinten autókerék nagyságú sajtok érnek. Csak egyféle sajtot készít, de azt profin. Mindennap forgatja, áttörli őket, törődik minden karikával. A legidősebb karika egyéves. Azt, mondja, nincs két egyforma íz. Mesél nekünk a sajtokról, magáról, az életéről. Minden mondatából kihallatszik, hogy ez az ember megszállottan keresi az autentikus életet. A pszichológusként dolgozó felesége, Emerencia beinvitál a házba egy kóstolóra. Vág két különböző érettségű sajtból, egy három hónaposból és egy félévesből. Falatozunk, gyönyörű ízek, nehéz abbahagyni, aztán azt is kipróbáljuk, hogy milyen is üstben főtt szilvalekvárral a tehénsajt. Isteni, s innen kezdve az, hogy mivel egészítjük ki ezt az ízt, rajtunk múlik. Jóskáék nem járnak piacra, elmennek hozzájuk az emberek a Tejbányába. Nincs cégér a kapun. A cégér maga a minőség. Van igény Székelyföldön is a jó sajtra, de kellenek nagyon a Bányász Jóskák, hogy legyen kiváló minőség, legyen innováció, legyen fejlődés, hogy ha másképp nem megy, hát a kínálat változtassa meg a keresletet.