Keletnémet szocio: álmok és kiábrándulások trabantvárosban

Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

Az utolsó embert, aki a Német Demokratikus Köztársaságban született, Sarah Kliernek hívják. Két perccel azelőtt jött a világra, hogy a két Németország hivatalosan is újra eggyé vált volna. Ezt a Die Welt október 2-ai számából tudtam meg, amelyet a megjelenése után két nappal vettem meg a hallei főpályaudvar újságboltjában – mivel harmadikán, az újraegyesítés napján a legtöbb üzlet zárva volt az országban, és nekem sem jutott eszembe, hogy újságot kellene vennem. „Ez a pénteki szám, biztos el akarja olvasni?” – kérdezte meglepetten az eladó, amikor kifizettem a lapot. „Mégiscsak ünnepi szám” – feleltem. „Miféle ünnep?” – nézett rám megrökönyödve.

Nix örömünnep

Tény, az ünnepi hangulatból nem sokat lehetett érzékelni azon a hétvégén Szászország legnagyobb városában, a nemzetközi vásáráról nevezetes Lipcsében, ahová a tanulmányaim miatt költöztem egy időre. És ami azt illeti, a németeket egyébként sem lehet túlzott pátosszal vádolni, ha a nemzettel kapcsolatos érzésekről, ünnepekről van szó. Habár Lipcse és a lipcseiek rendkívül fontos szerepet játszottak a mumifikálódott keletnémet kommunista rendszer lebontásában, október harmadikán nem volt az az érzése a kívülállónak, hogy ünnepelne a város. Vagy az ország.

Különösen Lipcse Grünau nevű részén nem, ahová elsősorban persze a szobaárak miatt költöztem, másodsorban pedig azért, hogy testközelből tapasztalhassam meg, milyen lehetett Honecker NDK-ja. Grünau egy trabantváros, vagyis olyan, viszonylag zárt „logikai egységet” alkotó, a városmagtól távol fekvő településrész, amely a lakhatási funkció mellett aránylag sok munkahelyet is biztosít az ott élőknek – tulajdonképpen olyan, mint egy falanszter. Persze Grünau nemcsak emiatt trabantváros, hanem azért is, mert a hetvenes évek közepén a semmiből felhúzott hatalmas lakótelep utcáin az errefelé egyébként feltűnően elterjedt üregi nyulaknál csak a zwickaui autógyár ikonikus termékei kóboroltak nagyobb számban a régi időkben. Aztán Grünauból eltűntek a Trabantok a kilencvenes évek közepén – és eltűnt negyvenezer ember. Hasonlóan járt az egész országrész is: Lipcséből tíz év alatt elvándoroltak majdnem százezren, az egykor ötmilliós szász tartományból több mint négyszázezren.

Aki Grünauból valami oknál fogva a belváros felé veszi az irányt, könnyen megértheti, miért történt ez így. A barátságtalan, majd ötven évvel az ünnepélyes alapkőletétel után még mindig alapvető infrastrukturális hiányosságoktól szenvedő lakótelep után hosszú kilométereken át bezárt gyárépületek között kanyarog a városi vonat: Lipcse a második ipari forradalom ideje alatt vált büszke és fejlődő iparvárossá, de a rendszerváltozást és a keletnémet állami tulajdon privatizálására létrehozott Treuhandanstalt tevékenységét jóformán semmi nem élte túl a város nyugati részén található iparterületen. Nem maradt más, mint a gyárak csontvázai között ütögető fű és az elképesztő munkanélküliség – az ezredforduló környékén 21 százalék volt az állástalanok aránya a városban, igaz, ez azóta látványosan csökkent.

Idősek és idegenek

Ki az, aki ilyen helyen szeretne élni? Nos, a kispénzű külföldiek és bevándorlók körében Grünau kifejezetten népszerű, főleg persze azért, mert kedvező áron lehet lakáshoz jutni. Ebből és a már említett népességvesztésből az is következik, hogy Grünauban egyszerre él nagyon sok idős ember és aránylag sok migrációs hátterű gyerek és fiatal, viszont a középkorúak elég kevesen vannak. Mindebből a városrész közterületein sétálva egyelőre csak a délutánonként, órák után az utcán focizó vagy kallódó gyerekek tűnnek fel: értelmesen nemigen tudják elfoglalni magukat a betonsivatagban, a külvilágból pedig nem sok inger éri őket.

A lakótelep életét és a közösség fejlődését az első kapavágástól fogva monitorozó társadalomtudósok viszont észrevettek valami mást is. A lakosság körében néhány évenként lefolytatott kérdőíves felmérések eredményei az utóbbi időben az idegenellenes érzelmek egyre szélesebb körű terjedésére engednek következtetni. A kutatók ezt azzal hozzák összefüggésbe, hogy az öregedő Grünau őshonos lakossága – a divatos helyi kifejezéssel élve – kevésbé „nyitott a világra”, emellett nincs is sok kapcsolata a jövevényekkel.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a környéken rendszeresek lennének az idegenellenes összetűzések, vagy hogy nacionalista szabadcsapatok használnák felvonulási területként a lakótelep szebb napokat is megélt utcáit. Ellenkezőleg: Grünau az utóbbi két évtizedben a város leginkább balos elkötelezettségű részeinek egyike volt, legalábbis ami az önkormányzati választásokat illeti. Az ezredforduló óta tartott helyhatósági választásokon folyamatos a keletnémet állampártból kinőtt, később a Baloldalba olvadt Demokratikus Szocialista Párt (PDS) dominanciája a környéken. Az viszont sejthető, hogy a grünauiak nagy része más okból szavaz a szélsőbaloldalra, mint a magukat antifasisztának nevező lakóiról és az általuk elkövetett rendszeres rendbontásokról elhíresült, közeli Connewitz polgárai. És persze valamilyen szinten egész Lipcse balos, von Haus aus az, hiszen éppen ebben a városban alapították meg Németország legrégibb politikai formációjának, a Szociál­demokrata Pártnak az egyik elődjét idestova százötvenhét éve. A legtöbb kerületben viszont nem szokás rendőrőrsöket gyújtogatni – ez afféle connewitzi specialitás lehet.

Keletnémet alternatívák

A tavalyi tartományi választáson viszont világossá vált, hogy a szélsőjobbal is számolni kell a szászországi politikában. A radikális jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) ma a tartomány második legnagyobb politikai ereje a Kereszténydemokrata Unió mögött, ráadásul az utóbbi években éppen Angela Merkel pártja ellenében tudta növelni a népszerűségét. Az idők változását jól jelzi, hogy a tavalyi lipcsei önkormányzati választáson még a mélyvörös Grünauban is huszonöt százalék körüli eredményt ért el az AfD, Görlitz környékén pedig olyan választókerület is akad, ahol csaknem minden második választó a radikális jobboldali pártra voksolt. A szász tartományra annak rendje és módja szerint rá is ragadt a mémek és a fősodratú média nácibillogja. Az Érchegység, Freital vagy éppen Chemnitz és Drezda – mind az országos média figyelmének középpontjába került az elmúlt években a radikális jobboldali vagy éppen neonáci szcénák miatt.

Az tény, hogy Szászországnak van „fasizmusproblémája”, még ha a tartományt az újraegyesítés óta kormányzó kereszténydemokraták igyekeztek is eltussolni vagy relativizálni ezt – a kérdés érzelemmentes megközelítésének ellehetetlenítéséről pedig gondoskodott a kóros náci- és történelmibűn­fixációban szenvedő közvélemény. Így talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy Szászországnak az ország többi részéhez hasonlóan antifasizmus-problémája is van. És persze egy sor olyan gondja is, amelyet az elmúlt harminc évben nem vagy csak nagyon kelletlenül akart meghallani a szövetségi poli­tika. „Közös erőfeszítéssel hamarosan újra virágzó vidékekké varázsolhatjuk Mecklenburg-Elő-Pomerániát, Szász-Anhaltot, Brandenburgot, Szászországot és Türingiát, ahol megéri majd élni és dolgozni” – vizionálta Helmut Kohl az 1990-es választás előtt. Később bevallotta, hogy nem mondott igazat – a keletnémet választók lelkesedésének megőrzése érdekében –, és hogy a virágzás egyáltalán nem hamarosan fog bekövetkezni. Harminc évvel később Grünau házhelyei, Halle-Neustadt szétvert paneltornyai vagy Chemnitz ürességtől kongó belvárosi utcái között sétálva az embernek viszont az az érzése támad, hogy ez a virágzás talán be sem következik majd.

Végtére is: az egykori NDK-s területek még mindig az ország legszegényebb részei, a fizetések a legjobban teljesítő keletnémet tartományokban is csak a nyugati átlag nyolcvan százalékát érik el – folyamatosan fejlődő bérek mellett konvergenciáról pedig nem is nagyon lehet beszélni. Életszínvonal tekintetében még mindig létezik a két Németország, ennek pedig a politikai következményei is látványosak.

Ami Sarah Kliert illeti, az ő élete első huszonöt évét az újraegyesítéshez hasonlóan nagy médiafigyelem kísérte. Első születésnapjára a világ minden tájáról küldtek neki üdvözlőlapokat és leveleket, később tévéműsorokba hívták. Születésének kerekebb évfordulói környékén változatos fotósorozatok jelentek meg róla, amelyekben újszülöttkori fényképei körében ábrázolják az időközben felnőtt Saraht. 2020-ra aztán elkopott az újságok érdeklődése, vagy csak Klier unta meg a riporterek legyeskedését. Kicsit úgy, ahogyan ez Kelet-Németországgal is történt.

***

Lipcse és a rendszerváltás

A szászországi nagyváros a keletnémet rendszer összeomlásában kiemelkedően fontos szerepet játszott. A város szívében található Szent Miklós-templomban már az 1980-as évek elejétől tartottak istentiszteleteket a fegyverkezési verseny megállításáért. A hétfőnként celebrált szertartások hamar a Honecker-rezsim helyi ellenzékének fontos találkozóhelyévé váltak. A kommunista vezetés egyre nagyobb tehetetlensége – ami nem kis részben Magyarország 1989-es határnyitásának is köszönhető volt – természetesen bátorítólag hatott az ellenzékre: az év szeptember 4-én meghirdették az első hétfői demonstrációt, amely a Szent Miklós-templomtól indult. A határnyitást, szabadságot, a Stasi felszámolását és szabad sajtót követelő tüntetőkkel szemben a karhatalom kezdetben erőszakkal lépett fel, ennek ellenére a megmozdulások hétről hétre egyre nagyobb – gyakran több százezres – tömegeket vonzottak a vásárvárosba. A demonstrációk a velük egyidejűleg zajló lipcsei vásárnak köszönhetően jelentős nemzetközi figyelmet kaptak, és már csak méretüknél fogva is a békés forradalomnak nevezett németországi rendszerváltozás leglátványosabb eseményei közé tartoztak.

Címlapfotó: Greczula Levente László