Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
A műtárgy-restaurálás csodálatos feladat – viszont testileg és lelkileg is igénybe veheti a restaurátort. Hutóczki Vivien a női restaurátorlét szépségeiről és kihívásairól mesél lapunknak.
Gacsályi Sára interjúja a Mandiner hetilapban.
Egy huszonéves nő áll a több méter magas állványon, kezében lanzetta vagy ecset – mindennapos kép Hutóczki Vivien életéből. A fiatal festő-restaurátor művész négy éve végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ám azóta ideje nagy részét nem a műhelyében, hanem felújítás alatt álló templomok poros, munkaeszközöktől hangos tereiben tölti.
Éppen egy kaposvári munka közben érjük utol: az interjú erejéig beül a kocsiba – ott legalább csönd van –, hogy kérdéseinkre válaszolni tudjon, és megmutassa, miért lép ilyen szokatlan pályára évente öt-hat tehetséges, fiatal magyar nő.
„Az egész munkafolyamatot élvezem, mert amíg egy-egy restaurálást végzünk, amellett, hogy kamatoztathatom az eddigi tudásomat, végig tanulok, tapasztalok is. Minden egyes munkával pluszt kapok, ami hozzásegít a folyamatos szakmai fejlődéshez, és én nagyon szeretek tanulni. Az a pillanat már csak ráadás, amikor az ember először meglátja állványok nélkül, egészben, mi lett a több hónapig végzett munkája gyümölcse” – kezdi Vivien.
A restaurátorok munkája kapcsán talán sokak fejében él egy kép, miszerint ha jól dolgoznak, idővel senki nem veszi észre az általuk végzett munkát – és ebben van is némi igazság. Ugyanakkor minden feladat más, néha kifejezetten az a kérés – például ha esztétikai helyreállításról van szó –, hogy a kiegészítések megkülönböztethetők legyenek. De ha egy átlagos külső szemlélő éppen nem látja a rengeteg befektetett munkát, a szakmabeliek igen.