Még egy Bourbon, aki nem tanult

Rajcsányi Gellért írása a Mandiner hetilapban.

Történelemkönyvek lapjait felidéző hír rázta meg Spanyol­országot a hét elején: volt királyuk ismeretlen helyre menekült szorult helyzete miatt. I. János Károly levélben közölte fiával, VI. Fülöppel, minden spanyolok mostani uralkodójával, hogy távozott – úti célját viszont lapzártánkig nem ismeri a nyilvánosság. A Bourbonok sarját így – mint oly sok ősét – elérte a végzet. Pedig nem következett életpályájából és megszerzett hírnevéből, hogy egyfajta romlott és bukott oligarchaként lépjen le a színről, sőt hosszú uralkodása és tettei nyomán már-már történelmi személyiségként tekintettek rá.

Juan Carlos Alfonso Víctor María de Borbón y Borbón-Dos Sicilias 1938-ban született XIII. Alfonz, az addigi utolsó spanyol király unokájaként a család római emigrációjában. Élete összefonódott Spanyolország elmúlt évszázadbeli sorsával. Miután Franco hatalma megszilárdult, több évtizedes játszma kezdődött a Borbón-família és a Caudillo között a hatalomért – vagy legalábbis a szimbolikus pozíciókért. A diktátor beengedte Spanyolországba tanulni a fiatal herceget, aki aztán később a francói hadsereg tagja lett. Az államfő végül egészen a szárnyai alá vette: 1969-ben a trón örökösének nyilvánították azzal a feltétellel, hogy hűséget esküszik Franco nemzeti mozgalmának. A kifelé Franco-hű János Károly a diktátor utolsó éveiben egyre többet konzultált a rendszer ellenzékével, miközben a Caudillo végig azt remélte, hogy a herceg nemcsak a trón, hanem saját falangista uralmi rendszerének is az örököse lesz.

János Károlyt két nappal Franco halála után, 1975 novemberében királlyá kiáltotta ki a spanyol nemzetgyűlés, az uralkodó beszédében még ekkor is Istenre esküdve kötelezte el magát a francóista mozgalom elvei mellett.

Néhány év alatt viszont – az ifjú király aktív részvétele mellett – rendszerváltás zajlott le Spanyolhonban: 1977-ben demokratikus, sokpárti választást tartottak, majd 1978-ban elfogadták az új alkotmányt. A demokratizálódás miatt elégedetlen keményvonalas francóisták egy kis csoportja viszont 1981-ben elkövette Európa utolsó régimódi puccskísérletét, amikor is élő tévé- és rádióközvetítés mellett Antonio Tejero csendőralezredes pár tucat tiszttársával behatolt a parlamentbe, és lövöldözés közepette sarokba szorította a demokratikus törvényhozó és végrehajtó hatalom képviselőit.