Különleges egyensúly

Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban.

Gilvesi vagy dzsilveszi? Hogy ejtsem? – kérdezem rögtön a kapuban, amint Róbert a kutyájával elénk lép. „Kanadában gilvézi, itt gilvesi, eredetileg pedig gyülvészi – mondja. – A Gyülvészi család erdélyi származású, a nagyszüleim vándoroltak ki a harmincas évek elején Kanadába, a szüleim már kint születtek.”

„Nekem kezdenem kell valamit ezzel a hellyel”

Körbenézünk. Recsegnek a kabócák. A seregélyriasztó távoli hangja zavarja meg csak az idillt, de azt is meg lehet szokni, hozzátartozik a hegyhez. Mint a seregélyek. Vagy mint az Oroszlános-kút, amelyhez évtizedek óta elzarándokolunk, ha a Tapolcai-­medencében járunk. Az Oroszlános-­kút Magyarország legszebb fekvésű ivókútja, pontosabban forrása, hívják Oroszlánfejű- és Oroszlánszáj-­kútnak is, az Országos Kéktúra vonalán fekszik, mindjárt a Gilvesy-birtok felett. Tiszta vizéért sokan járnak fel a hegyre – megfigyeltem őket, miután megtöltik a kannáikat, palackjaikat, elcsendesedve néznek a semmibe. És valóban semmihez sem fogható nyugalom telepszik itt az emberre, még az is megérzi, akinek az adóvevője más frekvenciákra van hangolva.

Mintegy nyolcmillió éve kezdődött és négymillió éve fejeződött be az a vulkanikus működés, amely a Szent György-hegy mai képét meghatározza. Az Eötvös Károly- és Hamvas Béla-­olvasmányokra emlékeztető öreg pincék, présházak az elmúlt évszázadok szorgos szőlőműveléséről és a hegyet művelő generációk mozgalmas történelméről mesélnek, ma idilli és természetes részei a tájnak. Az egykori Lengyel család kápolnájának spirituális ereje, a vulkanikus bazalttalaj, az organikus szőlőültetvények, a medence jegenyesorainak, lápjának és ősnádasának látványa adja a Szent György-hegy esszenciáját.

Leülünk a birtok verandáján, lábunk alatt a tájjal, a szigligeti vár sziluettjével és az ezüstösen csillogó Balatonnal. „Amikor először jártam a hegyen, én is megdöbbentem – tárja szét karjait Gilvesy Róbert. Nyilván látja rajtunk az elfogódottságot. – Már az első pillanatban egészen különleges egyensúlyt éreztem itt. Tavaly meglátogatott Bachan Gjavali (egy neves nepáli organikus teáskert alapító tulajdonosa – a szerk.), csak bámult a tájra, és annyit mondott: »Valami jót kellett tenned az előző életedben, hogy most itt élhess.« Szóval nagy szerencsém van, hogy itt lehetek. Ezen a helyen az ember nyugalmi állapotba kerül. Ha Pestről jövök, egy pillanat alatt elcsendesedem. Átjár a természet ereje” – mondja Rob, engem pedig megkísért az irigység sárga ördöge, s csak a harmadik korty rajnai után kezdi menekülőre fogni.

Kanadaiként hol érzi magát otthon? – adja magát a kérdés. „A felnőtt létem hazája Magyarország. 1992 óta itt élek és dolgozom, itt van családom – válaszolja. – Igaz, amikor elindulok Kanadából, azonnal honvágyam lesz. Nem Kanada vagy Ontario iránt, inkább a magam mögött hagyott rokonság hiánya fáj. Ontario amúgy a gyerekkorom óta óriási fejlődésen és átalakuláson ment át, amit persze jó látni. De amikor újra Magyarországon vagyok már legalább egy napja, akkor ez az egész érzés elmúlik. Itt bontakozott ki a karrierem, itt vannak a barátaim, itt a birtokom” – mondja, és újra tölt a rajnaiból.

Építészként nézett szét először a hegyen. A borászat helyén álló romos, régi épület egy bank kezében volt akkor. A pincét 1680 körül a Lengyel család építtette, később a nemesi Eszterházy­-birtok része volt. Róbert beleszeretett. Pályázott, nyert. „Jöttem, láttam, próbálkoztam, és meglett. Megint csak azt kell mondanom, hogy a sorstól kaptam ezt a szép hivatást: nekem kezdenem kell valamit ezzel a hellyel – meséli. – Nem feltétlenül kerestem, hogy gazdálkodhassak, de nem féltem a mezőgazdaságtól. A nagyapám sokáig azt gondolta, farmer leszek: nap mint nap látta, hogyan dolgozom a család dohányföldjein, mondogatta is, hogy értek a dohányhoz, a növényhez. Szóval amikor itt ragadtam, tulajdonképpen természetessé vált a gondolat, hogy a földdel fogok újra foglalkozni. A borkészítés olyan, számomra ideális helyzetet teremt, amelyben a föld művelése, a növények, a természet iránti szeretet jól keveredik a művészettel és az emberekkel való kapcsolatteremtéssel. A bor számomra kultúra. Nem csak mint italra gondolok rá. A föld, a szőlő, a művelési mód, a borkészítés fortélyai, a kóstolási szokások, a tájegységekhez fűződő hagyományok mind-mind benne vannak egy palackban. Megéreztem, hogy bele tudok ebbe vágni. Komplex, hosszú távon is érdekes feladat: nemcsak munka, hanem olyan alkotói folyamat, amely otthonossá tud lenni számomra” – mondja.

Gilvesy Róbert borok iránti érdeklődése még Kanadából ered. Igaz, nyögvenyelősen indult a sikertörténet. „A szüleim próbáltak borral is foglalkozni Ontarióban, ezért sokat kóstoltunk. Majdnem iható bort csináltak, főleg ha kevertük Sprite-tal is! – nevet. – Szóval apám inkább feladta, és francia borokat vásárolt. Húszéves koromban kóstoltam először egy Chateau Margaux-t, és az bizony meghatározó élmény volt. Attól a perctől kezdve elkezdtem érdeklődni a borok iránt, a francia kultúra iránt, kapcsolatokat építettem, lettek francia barátaim és még barátnőm is. Később, amikor Magyarországra érkeztem, azonnal felismertem a magyar borban rejlő potenciált. Építészként elkezdtem járni a Bortársaság rendezvényeire, megismerkedtem a hazai termelőkkel és borvidékekkel. A következő mérföldkövet akkor értem el, amikor rátaláltunk egymásra a pincészetünk borászával, Ruppert Mártonnal. Kitettem egy hirdetést a Kertészeti Egyetemen, és Márton jelentkezett rá. Találkoztunk, elmondta, hogy a Tagyon-hegyen a családja régóta borokkal foglalkozik, ennek azonnal meg is örültem, hiszen akkor helyben is ismerős. És 2012-ben elkezdtük a munkát, az idei szürettől Márton pedig már a saját útját járja a Martinus Birtokon.”

Szenvedély nélkül ez nem menne

A borászok az életben egyszeri esélyt kapnak igazán jó bort készíteni, vallja Gilvesy Róbert is, így arra, hogy az összes fajtát megértsék, és évről évre nagy borokat készítsenek egyszerre tucatnyiból, nem sok esély mutatkozik. A már említett Bachan Gjavali teatermesztő beszélt neki arról, hogy amikor ültetnek egy teacserjét, annak az igazi gyümölcsét nem is ők, hanem majd a következő generációk fogják élvezni. A szőlő is ilyen. „Ami munkát most belefektetünk, majd a következő nemzedékek fogják meghálálni. Ezért nagyon át kell gondolni, hogy mit telepítünk a Szent György-hegyen. Szenvedély nélkül ez nem menne” – legyint. A birtokon így csak négy-öt fajtával dolgoznak. Róbert beleszeretett a rajnai rizlingbe, emellett – hazai fajtaként – visszahozta a furmintot is a hegyre. Amely korábban is honos volt itt, csak elűzte a filoxéra és az észszerűtlen államosítás. Az olaszrizlinggel nem rokon rajnai rizling már a hetvenes évektől otthon érezte magát a hegyen. Gilvesy Róbert nagyon hisz benne, szerinte jól illik a vulkanikus talajra, különlegesen szép, egyedi karaktert hoz itt más híres rajnaividékekhez viszonyítva. Nem veti meg az olaszt sem, elfogadja, hogy az „a klasszikus balatoni”, és úgy látja, az olaszrizling-készítés rengeteget fejlődött az utóbbi évtizedben. „Most nagyobb jövőt látok benne, mint eddig bármikor. De azért nem csalom meg az én rajnai rizlingemet!” – tölt újra, el is fogy a palack.

Az együttműködés ereje

Ameddig a szemünk ellát, bioültetvények sorjáznak a hegyen. Kérdezem, mely termelők birtokait látjuk körben. Sorolja. Hozzáteszi, nagyon hisz az összefogás erejében, szerinte a Balaton északi partján jól együtt tudnak működni a borászatok. „Itt a hegyen nagyon jól megvagyunk egymással. Ha hozzám eljön egy vendég, megkóstolja a boraimat, esetleg körbejár a hegyen is, és betér máshoz kóstolni. És ennek én örülök. Ez így működik. Nem a konkurenciát kell látni egymásban: a konkurencia a világban van, amely ellen csak összefogva tudunk elindulni. Talán kevesen tudják, de Tapolca szerepe a borkereskedelemben történelmi jelentőségű volt: annak idején óriási bormennyiség ment ki innen a Monarchia kereskedőin át Európába. Tapolca hasonló kereskedelmi szerepet töltött be, mint odaát Tokaj. A jó exporthoz már akkor is összefogás kellett, ma pedig még inkább kell – mondja. – Két éve tavasszal jártam New Yorkban, bementem néhány borkereskedésbe. Feltűnt, hogy nincsenek magyar palackok a polcokon, miközben ott vannak Ausztria, Szlovákia vagy Szlovénia borai. Ahhoz képest, hogy mi borország vagyunk, kint alig tudnak rólunk, és ez engem zavar. De azt is el kell ismernem, hogy Düsseldorfban, a tavalyi ProWein szakvásáron pozitív élmény ért: tisztességes és jól átgondolt magyar standot láthattunk, érezhető volt a támogatás, a központi akarat. Így kell ezt csinálni, és még erősebben folytatni! A minőségi bor viszi Magyarországot előre, nem a mennyiségi, nem vagyunk akkora ország, mint mondjuk Chile, nem tudjuk elárasztani a világot olcsó borral. Különleges és szép borvidékeink vannak, ezekre kell felhívnunk a világ közvéleményének figyelmét. Mivel mással, mint összefogással, és különleges, szép borokkal!”

Bencze István, Szászi Endre, Nyári Ödön, Török Csaba, Papa Áron és a többiek. Aki ismeri a környéket, tudja, nemcsak az idilli tájért, hanem a különleges alkotókedvvel megáldott borászok és birtokgazdák miatt is érdemes elzarándokolni a hegyre. Hogy mit ad ennek a közösségnek az Ontarióban született, Hegymagason gyökeret eresztett magyar? Gilvesy Róbert úgy látja: „A magamfajták, akik bejárták a világot, akár nem itt születtek is, hozzá tudják tenni a helyiek bölcsességéhez a saját tapasztalatukat. Ha ezek a dialektusok meghonosodnak a helyi nyelvezetben, akkor talán még magasabb minőségek születhetnek majd a Szent György-hegyen.”

Címlapkép: Muray Gábor