Ezeréves Magyarország II.

„Építettünk már a semmiből déli végvárrendszert a muzulmán áradat és szellemi végvárrendszert a Habsburgok »modernizációs« csomagjai ellen is. A recept tehát adva van.” 

A magyarság szállásterületét biztosítani hivatott természetes határok – a Kárpátok és a Duna–Száva-védvonal – 
az évszázadok során sokszor változtak, de a magyarság az országégésekkel és a demográfiai sokkokkal együtt is túlélte a világbirodalmak ütéseit. Sőt a veszteségekből erőre, képességre és tartásra tudott szert tenni, amely megmaradása kulcsát jelentette.

A tatárok által okozott, a magyarság fizikai létét is megrendítő pusztításra válasz az erős királyi hatalom visszaállításának programja és kővárak építése volt (Buda, Visegrád, Drégely, Eger). Ezek az erősségek Mohács után a törökök elleni belső védelmi rendszerünk alapjait képezték. A 13. századra megrendülő királyi hatalom megerősítése és a régiós szövetségépítés (Anjouk és Luxemburgi Zsigmond) pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy a Magyar Királyság ereje teljében vehette fel a küzdelmet az oszmánokkal a Balkánon, kiépítette és fenntartotta a déli végvárrendszert (Zsigmond és a Hunyadiak). A törököt így részben a tatár pusztítás tanulságai tartóztatták fel: előbb az erős magyar állam, majd IV. Béla kővárai.

Az oszmánok elleni háromszázados önvédelmi harc szintén óriási pusztulással járt, lelkileg mégis megerősítette a magyarságot. A túlélésünkért folytatott küzdelmeink olyan nemzeti céllal, erős tartással és küzdőszellemmel – az utolsó keresztény védőbástya – ruházták fel a magyarságot, amely meghatározta a következő kétszáz év szabadságmozgalmainak szellemi-erkölcsi alapját, s azok hajtóerejét adták. Mohács és a magyar államiság egységének megbomlásában töltött zűrzavaros időszak fontos üzenete volt az is, hogy sorsunkat nem bízhatjuk idegen nagyhatalmakra, azok szövevényes érdekrendszereire. Megmaradásunknak kulcsa az erős és független magyar állam (Zrínyi Miklós, 1661).

Bár a 18. század elejére a korábbi Kárpátok–Duna–­Száva-védvonal helyreállt (karlócai béke), a fenti önálló magyar államiság programja nem valósulhatott meg. Ekkor, a Habsburg központosítási, rekatolizációs és németesítési kísérletek másfél évszázadában azt is megtanultuk, hogy erős és önálló magyar államra nemcsak fizikai, hanem nyelvi-kulturális életterünk védelmében is szükség van. A fizikai önvédelem lehetetlensége miatt a 18. század második felében elindult szellemi végvárrendszerünk kiépítése, a magyar nyelv és kultúra megújításának és védelmének programja.