Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Horthy Miklós szobrát vörös festékkel öntötték le, a hír ennyi, de sokkal több van mögötte. Az ilyesfajta cselekedetek végrehajtói sokszor maguk is áldozatok, hosszú évtizedek hergelésének az áldozatai. Annak a mélységes hitnek a fanatikus tanítványai, hogy egyetlen igaz narratíva van, a baloldali-progresszív, és ahogy az a társadalmat és a történelmet látja, az a megkérdőjelezhetetlen igazság.
Ez globálisan is igaz, Magyarországon pedig fokozottan, hiszen azon helyek közé tartozunk, ahol az emberkísérlet a legkorábban kezdődött. 1919. május elsejére hatalmas anyagi ráfordítással vörösbe öltözött az éhező, menekültekkel teli Budapest, Pogány József a kommün nevében eltakartatta a „feudális elnyomó” Árpád fejedelem szobrát. Az a Pogány József, aki mindent megtett azért, hogy az Erdély határán már nem is Székelyföldért, hanem a maradék Magyarországért küzdő Székely Hadosztály ideológiai okból ne kapja meg azt a kevés felszerelést se, amit Budapest adni tud. A mostani elkövető is székelyezett egy sort, vélhetőleg annak a több évtizedes, alattomos kampánynak a hatására, amelyet egyes politikai erők a határainkon túlra szakított magyarság, elsősorban pedig az erdélyiek ellen folytatnak. Ráadásul csak részben politikai haszonszerzés céljából, részben viszont hitből, a „nacionalizmus” elleni küzdelem „progresszív és bátor” gondolatától hajtva.
Nem bátrak a „magyar progresszió” képviselői. Semmi bátorság nincs abban a szobordöntési hullámban, ami az Egyesült Államokban indult, és az előző hetekben elért minket is. Bátorság és akarat a vitához, az érvek ütköztetéséhez kell.