Antifakisokos

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Egységes antifa mozgalom nem létezik, ebből következően az antifa történetét érdemesebb a szimbólumok mentén felvázolni. A mai logó az Antifaschistische Aktion jelvényét idézi meg: az utcai harcokban is bevetett szervezetet a Moszkva szoros irányítása alatt álló német kommunisták 1932-ben hozták létre, hogy egységfrontként szolgáljon a „fasizmus” elleni harcban. Na persze a sztálini fasizmusdefiníció épp olyan tág volt, mint a manapság alkalmazott meghatározás: ennek megfelelően Ernst Thälmann kommunista pártja nem annyira a nemzetiszocialistákkal, mint „a munkásosztályt eláruló szociálfasisztákkal”, vagyis a szociáldemokratákkal szemben mozgósította energiáit, elvégre „Hitler után mi jövünk” – gondolták elbizakodottan. Az „antifasiszta egységfront” tehát szűk pártérdeket szolgált: tagjai a berlini utcákon épp azokat a trockistákat verték meg, akik a nácik elleni valóban egységes fellépésre szólítottak fel. Sokatmondó az is, hogy az Antifasiszta Akció megalapítása után néhány hónappal náci és kommunista szakszervezetek közösen szerveztek meg egy vasúti sztrájkot.

Az antifa elnevezéssel legközelebb a második világháború vége felé találkozunk: azokat az „antifasiszta bizottságokat” hívták így, amelyek jellemzően a munkásmozgalom régi erősségeiben, az 1933 előtti baloldali pártok tagjainak informális csoportjaiból jöttek létre. A kaotikus viszonyok között ezek az antifák részt vettek a közigazgatásban és a náci tisztségviselők felkutatásában, a négyhatalmi megszállás után viszont csakhamar felszámolták őket. Az antifasizmus később az NDK-ban az önlegitimáció eszközévé, heroikus emlékművek, úttörőknek szánt brosúrák, színdarabok, filmek ezreivel szentesített alapító mítosszá vált – emlékezetes módon a berlini falat is antifaschistischer Schutzwallnak, antifasiszta védőfalnak nevezték. Azzal tehát, hogy a nyolcvanas évek Nyugat-Németországában az antifasiszta jelzővel illették magukat az autonomista szélsőbaloldali csoportok, provokálni is kívánták a társadalmat.

Honnan a módszerek?

A mai antifa agresszív fellépését előlegezték meg az angliai 43 Group akciói. A szerveződést a második világháborúból visszatérő zsidó katonák alapították meg, mert úgy érezték, a kormányzat nem lép fel elég erőteljesen a szélsőjobboldali formációkkal – így például a háború idejére internált Sir Oswald Mosley mozgalmával – szemben, és bosszút kívántak állni a holokausztért. A csoport szélsőjobbos rendezvényeket zavart meg, bántalmazta a résztvevőket, információkat gyűjtött emberekről, és fasiszta újjáéledéssel riogató lapot is kiadott; tevékenységéhez vagyonos zsidók nyújtottak anyagi támogatást. A 43 Group utcai harcokban gyakran megforduló tagja volt a későbbi sztárfodrász, Vidal Sassoon is. Az antifás taktikákat vetítette előre emellett az 1977-es lewishami csata is: az egyre népszerűbb, szélsőjobbos Nemzeti Front ötszáz tagja vonult fel ebben a londoni városrészben a rablások ellen tiltakozva, antirasszista szervezetek pedig négyezer ellentüntetőt hívtak oda, akik téglával, füstbombával, üveggel támadtak a menetre. Ma a helyszínen tábla emlékezik meg a hősiességükről. Az antifa igazi születési helyének azonban Nyugat-Németország tekinthető, olyan előzményekkel, mint a hatvanas évek fokozatosan radikalizálódó diákmozgalma, a Rudi Dutschke nevével fémjelzett Parlamenten Kívüli Ellenzék (Außerparlamentarische Opposition). Ennek egyes aktivistáiból alakultak aztán az olyan szélsőbalos terrorszervezetek, mint a Vörös Hadsereg Frakció vagy a Forradalmi Sejtek, amelyek robbantással, emberrablással, gyilkossággal, gépeltérítéssel küzdöttek a „fasiszta” német állam ellen. Az antifa előfutárainak tekinthetők emellett a házfoglalók, akik a nyugati országokban elhagyott épületeket sajátítottak ki, ezekből az underground kultúra és az antiautoriánus mozgalmi infrastruktúra fontos központjai váltak – például Nyugat-Berlinbe nagy számban érkeztek a sorkatonaságot megúszni kívánó fiatalok, s főként a fal mentén található házakba vették be magukat. A rendőrség kilakoltatási kísérletei nyomán egyre szorosabban együttműködő önvédelmi egységeket alakítottak, ezek fejlődtek tovább az úgynevezett fekete blokká, amelynek feketébe öltözött, elmaszkírozott harcosai rendszeresen ütköztek meg a rendfenntartó erőkkel, például Ronald Reagan 1987-es berlini látogatásakor vagy május elsejék alkalmával. A fekete blokk aztán világszerte megjelent, s máig elmaradhatatlan szereplője a globalizációellenes tüntetéseknek vagy a nemzetközi szervezetek csúcstalálkozóit kísérő zavargásoknak.

Fontos momentum volt az antifa megszületése felé vezető úton az atomenergia-ellenes mozgalom. 1980-ban demonstrálók foglalták el az NSZK-ban egy tervezett nukleárishulladék-­lerakó területét, a mintegy ezer tüntető egy hónapon keresztül tartózkodott a helyszínen, s kikiáltotta a bázisdemokrata alapon működő Wendlandi Szabad Köztársaságot saját határátkelővel és kalózrádióval – adódik az analógia a Seattle belvárosában kialakított Capitol Hill Autonóm Zónával. Az antifa csoportok németországi, majd nemzetközi összefogása 1990 környékén valósult meg, bevándorló-hátterű fiatalok oldalán vonultak fel szélsőjobbos tüntetések ellen. Ekkoriban kezdték használni a ma ismert logót is, amelyben az egyik zászlót az anarchizmust jelképező feketére színezték. A zavargások többször halál­esetekhez vezettek: 1989-ben például egy Cornelia Wessmann nevű, rendőrök elől menekülő antifást elütött egy autó, válaszul az antifa harminc városban indult meg bankok, áruházak, állami hivatalok ellen.