A globalizáció tartópillére

Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.

A Bounded Rationality and Economic Diplomacy (korlátozott racionalitás és gazdaságdiplomácia, Cambridge University Press, 2015) című könyvében megkísérli feltárni a nemzetközi beruházásvédelmi egyezmények aláírásának hátterében meghúzódó okokat. Az érintett államok tisztában voltak az egyezményekkel járó kockázatokkal és veszélyekkel?
Kiindulópontként fel kell idézni: a legtöbb beruházásvédelmi egyezményt még az előtt írták alá, hogy számottevő beruházásvédelmi vitarendezési eljárást indítottak volna. Ez azt jelenti, hogy az államok nem tudták előre felmérni, hogy a beruházásvédelmi választottbíróságok hogyan fogják később értelmezni az olyan homályos fogalmakat, mint például a tisztességes és méltányos elbánás elve. A könyvben vizsgált fejlődő országok között nagy eltérés volt abban, hogy mennyire értették meg az egyezményeket. Néhány kormány a legkiválóbb jogászokat küldte el a tárgyalásokra, ezek az országok azonban kivételt képeztek. A fejlődő államok nagy többsége egészen a legutóbbi évtizedig nem vette komolyan a nemzetközi beruházásvédelmi egyezményeket. Gazdasági előnyöket várt tőlük, de csak kevesen gondoltak bele abba, hogy milyen kockázatokkal és kötelezettségekkel is járnak. Emiatt számos ország átfogó jogi vizsgálat vagy kockázat­elemzés nélkül sietve csatlakozott hozzájuk. A legtöbb esetben ezután döbbentek rá arra, hogy amit a jó barátság jegyében, szimbólumként kötöttek más államokkal, az valójában nem más, mint a gazdasági globalizáció legerősebb tartópillére.