Vihar előtti csend?

Janik Szabolcs írása a Mandiner hetilapban.

A covid-19 gyorsuló terjedése óta teljesen átalakult a média által diktált napirend. Miközben a koronavírus elleni védekezés az élet minden területét uralja, olyan problémák szorultak háttérbe, amelyek korábban meghatározók voltak. Persze szó sincs arról, hogy megoldódtak volna. Kiemelten idetartozik az illegális migráció, amely komoly biztonsági – és immáron járványügyi – kockázatokat hordoz. Nem kell a téma szakértőjének lenni ahhoz, hogy észrevegyük: a vírusról szóló hírek egy jelentős része kimondatlanul is összefüggésben áll a nemzetközi migrációval.

Fontos felhívni a figyelmet egy nyilvánvaló tényre: a szabad (legális) mozgás lehetősége, az elmúlt évtizedekben lényegesen könnyebbé váló illegális migrációs mozgások – illetve tágabban a globalizáció vívmányai – nélkül a vírus nem végezhetne ekkora pusztítást. Elegendő a globális turizmus volumenére, a csempészek segítségével sokszor több ezer kilométert utazó illegális migránsokra vagy akár a kereskedelmi értékláncok végeláthatatlan hosszára utalnunk.

Szép új világ?

A járvány igazán pusztító gazdasági következményei még sok tekintetben előttünk állnak. Több tucat ország már megkezdte a fokozatos lazításokat. Természetesen kipróbált, száz százalékban biztonságos forgatókönyv nem létezik, és azt sem tudjuk megmondani, hogy milyen hosszú távú változásokkal kell szembenéznünk a járvány teljes (?) leküzdését követően. A globalizációt kritikusai legalább annyiszor temették már el, mint ahányszor lelkes támogatói az égig magasztalták. Ahány embert kiemelt a nyomorból, legalább annyit taszított bizonytalanságba világszerte.

Illúziónk azonban ne legyen: a globalizáció olyan magas fokot ért el, legfontosabb vívmányai oly mértékben beépültek a mindennapi életünkbe, hogy aligha van visszaút. A kérdés inkább az, hogy a rendszer képes-e minimális korrekciókra, valamint az, hogy a lokális szint, a nemzetállami – ahol ez nem reális, ott egyszerűen állami – keretek visszaerősödése mennyire lehetséges. Az életünk minden apró mozzanatát átszövő struktúrák alapjaiban remegtek meg. Emiatt olyan nehéz és fájdalmas társadalmi és gazdasági értelemben mindaz, ami most történik a világban.

A migráció önmagában is lehetne a globalizáció szimbóluma. A népességmozgások végigkísérték az emberiség történetét, a bipoláris világrend felbomlásával az 1990-es évektől érdemben felgyorsult a nemzetközi migráció, hogy aztán az ezredfordulót követően még nagyobb lendületet vegyen. A globalizáció egyet jelent a migráció kiteljesedésével, és egyidejűleg fűti is, hiszen lényegében minden eszközt megad azoknak, akik elvágyódnak lakóhelyükről: információt, technológiát, logisztikát. Tegyük sietve hozzá, hogy a felsorolásból lényegében csak az anyagi erőforrások hiányoznak. Az ENSZ World Migration Report 2020 című dokumentumából kiderül, hogy tavaly már 272 millió nemzetközi migráns élt a világon, ami az emberiség 3,5 százalékát jelenti. Ez természetesen abszolút és relatív értelemben is rekord.

A jelenségre komplex, soktényezős folyamatként érdemes tekinteni. Noha a migrációról szóló döntésnek számos oka lehet, a szakirodalom szerint meghatározók a gazdasági motívumok. Leegyszerűsítve: a jobb munkalehetőségek, a magasabb fizetés és életszínvonal jelentik a leggyakoribb motivációt. A szintén az ENSZ által publikált World Social Report 2020 nevű jelentésből rendkívül komoly jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek rajzolódnak ki. Csak egy példa a sok közül: Észak-Amerikában több mint tizenhatszor magasabb az átlagjövedelem, mint több szubszaharai afrikai országban. És ha nem feltétlenül nőnek is a különbségek mindenütt, épp elég problematikus, hogy a jóléti-jövedelmi szakadékok állandósultak.