Stockholmi lányok az Iszlám Állam csapdájában

Ültem az öreg 144-es Volvo hátsó ülésén a Stockholmból kivezető autópályán haladva, és az ablakon kinézve alig hittem a szememnek. A midsommar előtti csöndes estében a gránitsziklák, nyírfaligetek és panelházak között megcsillant a napfény egy mecset kupoláján. A látvány egy szempillantás alatt rántott el Nils Holgersson és Harisnyás Pippi hazájából Ali Baba káprázatos világába, hogy aztán a szelíd svéd tájba érve visszabillenjen minden a megszokott kerékvágásba. Gyerekként is szürreális volt a látvány a suhanó autóból nézve, és később sem hagyott nyugodni, hogy a norvég fjordokból olajra lépve Peer Gynt még a fél világot tekeregte végig, hogy Marokkó és Egyiptom ege alatt hasonló egzotikumot tapasztaljon, nekem viszont ehhez 1984-ben 
a háromévenként kapható útlevéllel már Skandináviába is elég volt eljutni.

Bár többször megfordultam azóta Svédországban, a három és fél évtizeddel ezelőtti villanásnyi élményt a karantén szolid klausztrofóbiájában végignézett sorozat, A kalifátus csatolta most vissza. A világ, benne Svédország azóta gyökeresen megváltozott, a széria jelen ideje pedig éppen az Iszlám Állam működésének csúcsán, annak fővárosában, Rakkában talál bennünket, ahol egy hidzsábot viselő nő dallamos stockholmi irodalmi dialektussal nyugtatja csecsemőjét egy a saría szerint az utcán végrehajtott kézcsonkítás zűrzavarában. Pervin (Gizem Erdogan) fiatal feleségként és anyaként – kissé neuralgikus férje árnyékaként – él Rakkában, férje egy európai merényletek szervezésére specializálódott, nyugat-európaiakból álló elit alakulat tagja. Pervin már nagyon menekülne a pokolból, amihez egy szerencse folytán hozzákerült mobiltelefon segítheti hozzá: kontaktot talál Fatimához (Aliette Opheim), a svéd titkosszolgálat iszlamistákra specializálódott osztályának Stockholmban dolgozó ambiciózus ügynökéhez, aki a sorozat kulcsszereplője. Hogy siker vagy kudarc koronázza-e a menekítő műveletet, a záróepizódban kiderül, de több más szálon is beindul közben a sorozat, amelyet határozottan fog össze a cselekményalapú dramaturgia. Pervin kiábrándultságával szemben ott találjuk azokat a stockholmi középiskolás lányokat, akik másod-, harmadgenerációs muszlim fiatalként élik átlagos hétköznapjaikat. Az alkoholista és erőszakos csecsen apától a kiegyensúlyozott, szekuláris palesztin családig nagyon különböző háttérből érkeznek ezek a fiatalok. Egy élmény mégis közös bennük: nem érzik magukat otthon a minden ellenkező híreszteléssel szemben máig meglehetősen zárt svéd társadalomban. Ezt az alapvető kud­arcélményt használja ki Ibbe (Lancelot Ncube), a megnyerő modorú iskolai segítő, aki lányokat szervez feleségnek az Iszlám Állam harcosai számára azzal az ígérettel, hogy a rideg és elutasító Svédországgal szemben ott a földi mennyország vár rájuk. És ha eddig nem volt elég Pervinért izgulni, hát most izgulhatunk a Pervinhez hasonlóan átejtett lányok sorsáért is.

A kalifátus meglepő nyíltsággal és tapintható tárgyilagossággal beszél a svéd társadalom bizonyos problémáiról, s elkerüli a politikai korrektség kínos kliséit. És ami a svéd irodalmi és mozgóképi hagyományoknak mindig nagy erősségük volt, az a kritikai önreflexió, amely itt sem marad el. Miközben mégiscsak feszes, professzionálisan kivitelezett thriller nézői vagyunk. 

(A kalifátus. Netflix, 2020)