Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Két örök szerelmem van ezen a földi világon. A hegy és a víz. Nincs Kis-Magyarországon még egy hely, ahol ennyire otthonosan mozognék, ami annyira a szívemhez közel állna, ahol a hegy ennyire egy lenne a vízzel, a föld az éggel, mint a Szent György-hegy.
Esős tavaszokon a hegy lábát nyaldossa a víz, mintha egyenesen onnan emelkedett volna ki a fekete bazaltból kalap alakúra formázott tanúhegy. Nekem a Balaton valahol Badacsony után kezdődik, ahová csak az megy le, akinek ott dolga van. A lápvilág, mocsarak, víz, vízi élet, gémek, vízityúkok, vidrák. Tördemic után lehúzom az ablakot, és szívom be a láp édeskés illatát. Felhívom Nyári Ödönt, hogy nyitva van-e, megnyugszom a hangjára, látom magam előtt, ahogy a hatalmas bajuszát meglebbenti a szél, épp a szőlőben, valamit dolgozik, mert ő ott mindig valamit dolgozik. Nagyon megtalálta ott a helyét, azon a hegyen. Nagy könnyebbség, nyitva van, mert ha a Szent György-hegy a világ közepe, akkor annak a középpontja a Nyári Pince, s annak is a lugasa, ahonnan olyan kilátás nyílik a Balatonra, a szigligeti várra, a Badacsonyra, hogy odaragasztja az embert a tölgyfa asztalhoz, s nem ereszti el, míg egy pohár, na jó, palack kései szüretelésű rajnai rizlinget pincehidegen békésen el nem fogyaszt, s szájában meg nem tapad a szőlőhegy kiérlelt íze. Ha így tesz, akkor az ember azt érzi, hogy minden rendben van. Megvannak a válaszok. Legfeljebb a kérdéseken dolgozunk még. A szájból a hegy íze egyenest a lélekbe vezet, és mi azért megyünk a Szent György-hegyre, hogy találkozzunk a lelkünkkel, és gyúrjunk belőle valami szépet. Zenét és szöveget.