Durrell, Lázár és Janikovszky illusztrátora volt

Még ha nem példa nélküli is, azért nem fordul elő túl sűrűn, hogy a rabság pallérozza alkotóvá az egyszeri halandót. Pedig a száz éve született Réber László grafikusművésszel pontosan így történt, miután a magyar királyi honvédség térképrajzolójaként a második világháború utolsó évében szovjet hadifogságba esett, majd évekig Azerbajdzsán kőfejtőinek nem különösebben egzotikus vendégszeretetét élvezte.

A hadifogolytáborokban a túlélés érdekében rajzolásba kezdett, miután felismerte, hogy a fogvatartók portréi után kapott szerény extra juttatások mégiscsak megnövelik életben maradásának esélyeit.

A rajzolás olyannyira Réber létélményévé vált a zord kaukázusi kősziklák között, hogy szabadulása és hazatérése után hamarosan eldöntötte: hivatásszerűen ezzel szeretne foglalkozni. Szakmai pályája karikaturistaként indult, témái ekkoriban leginkább a hétköznapi ember esendőségére fókuszáltak. Idővel az animáció területén is megfordult, hogy hamarosan autonóm grafikusként és könyvillusztrátorként kötelezze el magát egy életre. Illusztrálta Örkény Egyperces novelláit, Mándyt, Vonnegutot és sok mindenki mást, ám semmivel és senkivel sem összetéveszthető stílusa a széles közönség számára leginkább Janikovszky Éva, Lázár Ervin és Gerald Durrell könyveiből ismeretes.

Miként A kis herceg elképzelhetetlen az Antoine de Saint-Exupéry által rajzolt illusztrációk nélkül, és A. A. Milne Micimackójának hőseit a mai napig Ernest H. Shepard rajzai nyomán kötjük össze az irodalmi művel, Janikovszky hétköznapi szereplői vagy Lázár mesehőseinek karakterei is elválaszthatatlanok Réber László világától. Attól a világtól, amely nagyon visszafogottan bánik a vonallal, legfőképpen pedig a folttal; amennyiben szín is megjelenik a rajzokon, ott többnyire az üresen hagyott felületek kitöltésére szolgáló tiszta színekről beszélünk. Mint a gyermekrajzok grafitból, krétából és a gombfestékek pigmentjeiből kibontakozó világa vagy a barlangrajzok archaikus formakincse, amikor még nem a tanult minták nyomán történik a világ leképezése, hanem ösztönösen, tisztán, belső indíttatásból – kevés eszközzel a lehető legtöbbet elmondva.