Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Don DeLillo a fogyasztás mechanizmusaiban tenyésző halálfélelemről.
Kopár közép-ázsiai táj, kívül az időn, kívül az emlékezeten. Laboratórium, kolostor vagy valamilyen józan ésszel felfoghatatlan léptékű művészeti alkotás? Egyforma szobák, zárt ajtók sora. Végtelen folyosókon, számozott szinteken tudósok, szerzetesek, performanszművészek lépdelnek el. A vállalkozás neve Konvergencia, finanszírozói a világ legkülönbözőbb részeiről idezarándokolt milliárdosok, akiket egy különös technológiai vallás prófétái vagy marketingesei arra buzdítanak, hogy élvezzék ki végső előjogukat. Ez pedig nem más, mint a halál legyőzése, a „krionikus felfüggesztés”, a test és a tudat eltárolása azokra az időkre, amikor a tudomány lehetővé teszi majd a személyiség hiánytalan feltámasztását.
A kortárs amerikai irodalom közmondásos éltriászát a rendszeresen megjelenő fordításoknak hála a magyar olvasó is jól ismerheti. A véres délkörökben vagy éppen nukleáris hamu lepte odüsszeiákban utazó Cormac McCarthyhoz, a popkulturális utalásokból és történelmi sorsfordulókból szórakoztató összeesküvés-elméleteket kotyvasztó Thomas Pynchonhoz képest azonban Don DeLillót mintha ritkábban emlegetnék itthon.
Pedig őt adták ki mifelénk először, már a hetvenes években: spenótzöld Modern Könyvtár-kötetként jött ki az önpusztító rocksztárlétet feltáró A fenevad szabad (tegyük hozzá: Bartos Tibor, aki például Tom Wolfe-ot sikeresen hibernálta az avíttas, agyament buheraszlengben, DeLillót szinte olvashatatlanra fordította), később pedig megjelent a Kennedy-gyilkosságot körüljáró A Mérleg jegyében és a nemrégiben filmre is adaptált Cosmopolis, na meg az életmű csúcspontja, az írónak világhírt hozó Fehér zaj. DeLillo az utóbbi regény témáját (a hétköznapokat észrevétlenül elnyelő, alaktalan katasztrófa, a fogyasztás mechanizmusaiban tenyésző halálfélelem) folytatja az angolul 2016-ban publikált Nulla K-ban.
„Nem látja és érzékeli ezeket a dolgokat tisztábban, mint azelőtt? A veszélyeket és a figyelmeztetéseket? Valami készül, mindegy, milyen biztonságban érezzük magunkat a mai viselhető technológiával. Az összes hangvezérléssel meg hiperkapcsolattal együtt, ami lehetővé teszi, hogy testetlenné váljunk” – kérdezi egy beavatott a komplexum titokzatos részlegei közt tévelygő főszereplőtől. Nem is jelenhetett volna meg jobb időpontban a regény. DeLillo alakjai ki vannak szolgáltatva a haláltudat szűnhetetlen fehér zajának, lelki és valós tekintetüket képtelenek lefejteni a pusztulás ismétlődő képeiről. Háborúról, terrortámadásról, kivégzésről, földcsuszamlásról, tűzvészről, árvízről, tornádóról, önégető szerzetesekről.