A nemzetiségileg évszázadokon át homogén Dánia, ahogy megannyi más nyugati ország, a második világháború után magához térő gazdasága felpörgetéséhez vendégmunkások toborzásába kezdett. 1967-től elsősorban törökök áramlottak az országba, akik a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági növekedésének időszakos megtorpanása miatt északnak vették az irányt, az első hullámban Dánia, később Svédország, végül Norvégia felé. Így előfordulhat, hogy ugyanazon anatóliai falubeli nagycsaládból az egyik unokatestvér Koppenhágában, a másik Stockholmban, a harmadik Oslóban él. Viszonylag jelentős volt a pakisztániak és a marokkóiak száma is.
A bevándorlásellenesség már a nyolcvanas években megjelent
Az olajválság kitörésekor a vendégmunkások nagy részét elbocsátották. Versenyelőnyük végleg elveszett, ám – a naiv reményekre rácáfolva – nem tértek haza. A hetvenes évek végétől két újabb hullám következett a bevándorlásban: a családegyesítéseké és a fegyveres konfliktusok, rezsimváltások elől menekülőké. A dán társadalom összetétele megváltozott, s itt is állandósult a különböző kulturális hátterű első és második generációs bevándorlókkal való együttélés problémája.