A szavak súlya

Csak háborúban és szélsőséges helyzetekben – természeti katasztrófák, súlyos járványok, éhínség idején – nő meg a szavak súlya, és nyernek tényleges értelmet. Ilyen időkben emberi lényegünk mutatkozik meg – beleértve jót is, rosszat is. Ez utóbbi egyetemes, de az egyes ember élete már lokális, konkrét körülmények és feltételek között zajlik, ezért számára saját szűkebb (család, rokonok, barátok) és tágabb (munkahely, lakókörnyezet, politikai nemzet) közösségének működése irányadó és sorsszerűen meghatározó.

A liberális sosem embert, sorsot lát, hanem individuumot. Tovább nem osztható létezőt, mint amit a görög atom szó is jelent. Amikor azonban műtőasztalon heverünk kiszolgáltatottan, gyorsan kiderül, sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyunk oszthatatlanok. A puszta félelem költözik minden egyes sejtünkbe. S akkor a haldoklás folyamatáról még egy szót sem szóltam. Nem beszélve a háborúról, amely nem egyéb az egyén szempontjából, mint kilencvenöt százalékban kínzóan unalmas várakozás, a maradék időben pedig fékevesztett öldöklés.

Mi adhat súlyt a szónak? Vér, halál, félelem, harag, szerelem, racionalitás. A legtörékenyebb a racionalitás, mivel az áll legtávolabb az ember megzabolázandó szenvedélyeitől. A vér a háborúban és a mártíromságban növeli a szavak súlyát. A félelem végső soron állandóan termeli a haláltudatot. A szerelem az élet megőrzésének a legfőbb motivációja, a szerelmes ember minden szavának mázsás súlya van. Mivel a harag szinte minden emberi rossz nevelője, ezért sosem lesz racionalizálható. Csak a modernista „felvilágosult” elgondolások hihetik, hogy természetes késztetéseink legyőzhetők a racionális belátás révén. Az emberek sosem lesznek felvilágosíthatóak bizonyos ponton túl. Önmagában az ész erőtlen, miközben nagyon fontos helye van az életben, a civilizáció kialakításában – mégis, kötéltáncos minden ember és maga az emberiség is.