Nem minden Bábel, ami fénylik

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.

Mindenhonnan aggasztó hírek érkeznek: Magyarországon is megjelent a koronavírus, a görög határra évek óta nem látott szintű migrációs nyomás nehezedik, éleződik a török–orosz konfliktus, mindeközben az EU újabb lépésekkel akarja ránk kényszeríteni a genderegyezményként hírhedtté vált isztambuli szerződést. Csupa rossz hír. Nincs ez rendjén. Nagyböjt időszaka van, a húsvét előtti szent negyven nap, amely a bűnbánatról és az elcsendesedésről szól az őskeresztény idők óta. Úgy tűnik, ma erre lehetőségünk sincs, hiszen a mindent körülvevő információs társadalom életünk összes szegmensére rátelepedett már. Függőkké váltunk: percenként ellenőrizzük különféle eszközeinket, hogy újabb és újabb impulzusok, ingerek érjenek minket.

Mindezek miatt a technikai fejlődéssel szemben hagyományosan szkeptikus konzervatívok hajlamosak az internetre és a digitalizációra a gonosz műveként, társadalmunk megrontójaként tekinteni. Valljuk be, ez az értelmezés sok esetben nem áll távol a valóságtól: az internet óriásainak jóval több információjuk van rólunk, mint bármelyik titkosszolgálatnak, és hogy jelenleg pusztán marketingcélokra használják fel, nem jelenti azt, hogy mindig így is marad. Közhelyszámba megy, hogy ezen cégek – felhőalapú működésüket kihasználva ­– úgy optimalizálják az adót, hogy az árbevételükre vetített adóteher jóvalta elmarad a reálgazdaságban működő „hagyományos” társaságokétól. Ráadásul az internetes kereső és a közösségi média csak látványos zászlóshajók, a kulisszák mögött sokkal félelmetesebb dolgok készülnek. A Facebook évek óta fejleszti gondolatolvasó technológiáját, a Google virtuális asszisztense pedig már most képes olyan telefonhívásra, hogy a vonal túlsó végén lévő személynek fel sem tűnik a hús-vér ember hiánya. Vajon nem bábeli torony-e ez? Az ember megistenülés iránti vágyának kergetése minden eddiginél fejlettebb technikával? Meglehet. Mindezekhez extraként társul még a techóriások komoly ideológiai elköteleződése is; a szilícium-völgyi bölcső kötelez: toleranciamánia, LMBT-jogok és a jobboldali tartalmak folytonos cenzúrázása.

Ki csodálkozna ezek után, ha egy magára valamicskét adó konzervatív szakítana az internettel? Na jó, nem teljesen ­– mert manapság kevés munka végezhető a világháló nélkül –, de legalább szabadidejében hanyagolná. Persze ez olyan ritka, mint a fehér holló, a legtöbbeknek marad a kesergés, hogy az internet liberális ármány, de hát nincs mit tenni, ez van.

Tény, hogy az internet megjelenése óta a technika nagyobb mértékben fejlődött, mint előtte összesen az emberi történelem során, de a dilemma, amellyel szembenézünk, nem új. A húszas években például a rádió volt az aktuális technikai vívmány, amely fenekestül felforgatta az emberek mindennapjait. A progresszívek a haladás diadalát látták az adások széles körű elterjedésében: többé nem kell egy költséges hírszerkesztőséget fenntartani és drága pénzért újságot nyomtatni, ráadásul a rádióadást azok is fogni tudják majd, akiknek talán lehetőségük sincs újságot vásárolni. A konzervatívok többsége viszont ármányként tekintett az új találmányra: az ördög művét látták benne, amely felforgatja a társadalmi viszonyokat.