Bírákhoz és barátokhoz: az őszinteség csúcsteljesítménye

Otthon tornyosulnak a még nem olvasott könyvek, ám időről időre elkap az utcán valami furcsa mágneses erő, ami antikváriumokba lök be. Így találtam rá nemrég Szabó Lőrinc Bírákhoz és barátokhoz címen kiadott 1945-ös naplójára, hazafelé pedig a metróról is majdnem elfelejtettem leszállni, annyira magával ragadott ez a totálisan méltóságmentes stílus, a megalázott szabói gigaegó kakofón panaszáriája. A magyar Céline! A jobboldali rendszerek alatt „kompromittálódott” író magyarázkodik. Hosszasan, önismétlőn, bizonygatva, hogy az ostoba skriblerek meg a megtorlási hatóságok olyan igazságtalanságot mérnek rá, amilyet még nem látott a világ. És amúgy is: majd a halála után rájön a nemzet, hogy mekkora művészt veszített el. Kurta, töredékes mondatokban felhörgött indulat, idegnyúzott központozás. Van persze különbség is. Céline dacos, a vádlókat gyűlöletével bombázza, Szabó pedig esdekel, könyörög, félreértésről hadovál, szimultán esik kétségbe és vakremél, abban bízik, hogy Rákosi deus ex machina kimenti őt a rágalmak orkánjából.