Aki szemmel birtokolja a múltat

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban. 

Kieselbach Tamás
Művészettörténész, műkereskedő és műgyűjtő, a Kieselbach Galéria és Aukciósház tulajdonosa. 1964. április 25-én született Budapesten. 1995-ben alapított galériájának fő profilja a magyar festészet, főként a 19. század végi és 20. századi művészek munkái. 1997-ben rendezte meg első aukcióját. Elsőként mondta ki, hogy a magyar festészet sok szempontból világszínvonalú, 2012 decemberéig nevéhez fűződött a legdrágábban eladott magyar festmény értékesítése is. Páratlan magángyűjteményét két reprezentatív, mintaadó kötetben mutatta meg a közönségnek.

Sosem visel fehér kesztyűt?
Nem. Az aukciósházak vezetői már jellemzően nem viselnek.

Pedig az utóbbi idők filmes műgyűjtő-archetípusát megformáló Geoffrey Rush például le sem veszi Giuseppe Tornatore Senki többet című műkereskedelmi krimijében. Luxussal kipárnázott, cinikus profit alakít, aki simlis haverjával bagóért vásárol fel műkincseket. Egy laikus ilyennek képzeli korunk műkereskedőjét.
Láttam a filmet – máshogy élek. Nem tagadom, vonzott a jólét: a hetvenes évek végén az lebegett a szemem előtt, hogy sikeres műkereskedőként kávéházakban fogok ülni, megvehetek minden könyvet, amit szeretnék, és sokat fogok kiállításokra utazni. Egy műkereskedő kvalitását azonban nem a külsőségek adják, hanem az, hogy érti-e a művészetet, a világot, a múltat, hogy miként tud reagálni a kortárs trendekre. Kamaszkorom óta szeretem ezt a szakmát. Lehetőséget ad sokféle emberrel találkozni, és Istennek hála, a jómódot is megadja, ha az ember jól csinálja.

Csinálhatott volna karriert a műkincs-kereskedelem egyik nemzetközi központjában. Miért maradt itthon?
Ráhangolódtam, elfogadtam, és a megszeretés útján vagyok a közegemmel kapcsolatban. Ennek fontos része a személyes, a családi múlt megismerése és beillesztése a közös történelmünkbe. Amint látja, az imént éppen családi képeket rendezgettem. Szeretném közkinccsé tenni őket. A kassai és a német felmenőim múltja fotókon és leveleken keresztül szinte teljesen egyben megmaradt. A családomat szerencsére elkerülték a véres drámák, de a történelem árnyékában a szüleimnek és a nagyszüleimnek is csak korlátok közé zárt élet jutott osztályrészül. A német állampolgársághoz minden adva volt, a család eredete ükszülőkig igazolva volt, apám is kiválóan beszélte a nyelvet, mégsem disszidált. Aztán amikor az életem része lett a műtárgy-kereskedelem, és tisztába kerültem azzal, mit jelent ebben a világban London, a figyelmem oda irányult. Úgy is képeztem magam, hogy kimehessek, de egy idő után ki kellett mondanom: a tréningezett szem, a kvalitásérzék, a műtörténeti tudás nem minden. Bizonyos rutinok terén a szocializmusban nevelkedett ember szinte leküzdhetetlen hátránnyal indul. Közben jött a rendszerváltás, és 1985-től már olyan jól ment az üzlet, hogy bőven itthon tartott.

Maradjunk még a történet elején. Egy anekdota szerint négyévesen arany pecsétgyűrűt talált az erdő szélén – ennek árából érettségi után befizette magát egy olaszországi útra 1982-ben. Ez a gyűrű volt az első eladott műtárgya?
Szerettem kincset keresni, legyen az bélyeg, ásvány, kagyló, bármi. Sokat jártuk az erdőt a szüleimmel, így találtam a gyűrűt. Apám adta el, és való igaz, az árából tizennyolc éves koromban svájci másodnagynénémmel el tudtam utazni Olaszországba.

Mi az első festészettel kapcsolatos alapélménye?
Több is van. 1978 fontos év. Anyám elvitt a Bizományi Áruház árverésére, onnantól kezdve állandó vendég voltam. Nem is csak az egyes képek maradtak meg bennem, hanem az összkép, az akkor mellbevágó bevilágítottság. 
A múzeumokban félhomály volt, itt pedig a paravánok tetejére szerelt lámpáknak köszönhetően hirtelen megmutatkozott a festmények színgazdagsága. A család kassai házában lógott egy müncheni festő tehenet ábrázoló képe, nagyapám testvérének professzorától származott. Addig udvaroltam a leszármazottaknak, míg meg nem szereztem. Ennek a képnek az értéke akkoriban egy BMW ára volt. Trabanttal mentünk érte apámmal, hazafelé pedig már úgy éreztem, hogy beléptem egy új világba.

A nyolcvanas években virágzott az underground. Kamaszként miért nem rock- és punkkoncertekre járt, miért aukciókra és múzeumokba?
Mindent szemmel próbálok birtokba venni, ennek az izgalma hajtott. A budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumba jártam, az iskolatársaim inkább színházi és irodalmi érdeklődésűek voltak, de padtársam volt Bojár Iván András, akivel meg kiállításlátogatásokat szerveztünk, és többen csatlakoztak is hozzánk.