A veszélyhelyzet nem szürkezóna

A kormány által kihirdetett veszélyhelyzet kapcsán szinte automatikusan vizionálták egyesek az alkotmányos szabadságjogok korlátozásának démonát. A Soros Alapítvány által létrehozott Eötvös Károly Intézet például közleményben kérdőjelezte meg a veszélyhelyzet kihirdetésének indokoltságát, illetve kifogásolta azt, hogy a különleges jogrend lehetővé teszi korlátozó intézkedések rendeleti úton való bevezetését. Pedig a helyzetre adott válasz levezethető az alaptörvénynek a veszélyhelyzetre mint különleges jogrendre vonatkozó rendelkezéseiből, illetve a katasztrófavédelemről szóló törvényből: „A veszélyhelyzet az Alaptörvény 53. cikkében meghatározott olyan helyzet, amelyet különösen a következő események válthatnak ki: (…) tömeges megbetegedést okozó humánjárvány vagy járványveszély, valamint állatjárvány.”

Az egyéni szabadságjogok bizonyos mértékű korlátozását az amúgy más esetekben előszeretettel idézett Velencei Bizottság is elfogadhatónak tartja vészhelyzet esetén. A testület 2006 márciusában közzétett véleménye (Opinion on the Protection of Human Rights in Emergency Situations) kiemeli, hogy az emberi jogok európai egyezményétől való eltérést olyan, a nemzet létét fenyegető rendkívüli állapot indokolhatja, amely már bekövetkezett, vagy küszöbön áll, hatása országos mértékű, a közösség szervezett életének folyamatosságát fenyegeti, illetve a válság vagy a veszély rendkívüli jellege okán a közbiztonság, a közegészségügy és a közrend fenntartásához a hétköznapi helyzetekben alkalmazott intézkedések vagy korlátozások nem elégségesek.

A különleges jogrend keretében a kormány által rendeleti úton hozott intézkedésekkel kapcsolatos aggályok esetében pedig érdemes megjegyezni, hogy több uniós ország van, amelynek alkotmánya olyan módon teszi lehetővé a jogalkotás szokásos menetétől eltérő eljárást bizonyos kormányzati aktusok esetében, hogy annak még különleges jogrend életbe lépését vagy egyéb rendkívüli esemény bekövetkezését sem szabja feltételéül. A francia alkotmány 38. cikke lehetővé teszi a kormány számára, hogy kérje a törvényhozás jóváhagyását korlátozott időtartamra, főszabály szerint törvényhozási tárgykörbe tartozó intézkedések rendeleti úton (ordon­nance) való megtételéhez. A március elején elfogadott nyugdíjreform kapcsán pedig az alkotmány 49. cikke által biztosított kiskaput használták ki, amely tulajdonképpen lehetővé teszi a kormány számára, hogy valamely meghatározott tárgykörbe tartozó törvénytervezetet akkor is elfogadtasson, ha nem kapta meg a szükséges többségi szavazatot.

A román alkotmány 114. szakaszában „a kormány felelősségvállalása” címen szereplő jogintézmény lehetővé teszi a kabinet számára, hogy a képviselőház és a szenátus előtt felelősséget vállaljon magára egy törvénytervezet kapcsán. Abban az esetben, ha nem váltják le a kormányt a törvénytervezet előterjesztésétől számított három napon belül benyújtandó bizalmatlansági indítvány útján, a törvénytervezete elfogadottnak tekintendő.

A jogvédői félelmek kapcsán érdemes azt is megjegyezni, hogy az államközpontú felfogással szemben, amely abból indul ki, hogy az állam a jogot megelőző jogosultsággal rendelkezik abban az esetben, ha létét fenyegető veszélyhelyzettel kell megbirkóznia, a magyar alaptörvény az alkotmányközpontú megközelítés talaján áll. E megközelítés szerint a pozitív, vagyis a „rögzített” alkotmány a kiindulópont minden elképzelhető esetben – mutat rá Jakab András és Till Szabolcs A különleges jogrend című tanulmányában. 
E felfogás alapján a különleges jogrend nem tekintendő az alkotmányosság határain kívüli helyzetnek, hanem mint különleges rendelkezés, alkotmányos lex specialis.

Ráadásul a magyar alaptörvény igen differenciáltan osztályozza a különleges jogrend eseteit (rendkívüli állapot, szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, terrorveszélyhelyzet, váratlan támadás, veszélyhelyzet). Ehhez képest a legtöbb európai alkotmány nem tér ki ilyen részletesen az egyes kategóriák megkülönböztetésére – állapítja meg Csink Lóránt Mikor legyen a jogrend különleges? című tanulmányában.

Az egyik legfontosabb kérdés a különleges jogrend kapcsán, hogy milyen kör kap felhatalmazást a döntéshozatal gyakorlására. A visegrádi országok közül a szlovák alkotmány nem tartalmaz szabályokat erre vonatkozóan, Csehországban és Lengyelországban pedig rendkívüli és szükségállapot esetében egyaránt a kormány tagjainak hatáskörébe tartozik a szükséges intézkedések kidolgozása – mutat rá Kelemen Roland Az Alaptörvény szükségállapot-szabályozásának kritikai áttekintése az egyes európai uniós tagállamok alkotmányainak figyelembevételével című tanulmányában.

A magyar szabályozás ehhez képest jóval összetettebb képet mutat: az alaptörvény által leírt hatfajta különleges jogrend során felhatalmazottak körében nem dominálnak oly mértékben a kormány által delegált döntéshozók, mint a fentebb említett régiós országok esetében. Az igaz, hogy veszélyhelyzet, megelőző védelmi helyzet, váratlan támadás és terrorveszélyhelyzet esetében a kormány gyakorolja a különleges hatásköröket. Rendkívüli állapot idején viszont a Honvédelmi Tanács kezében van a döntéshozatal, amelynek „elnöke a köztársasági elnök, tagjai az Országgyűlés elnöke, az országgyűlési képviselőcsoportok vezetői, a miniszterelnök, a miniszterek és – tanácskozási joggal – a Honvéd Vezérkar főnöke”.

Végezetül érdemes eljátszani a gondolattal, hogy vajon mi lenne a jogvédők reakciója, ha egy hirtelen bekövetkező súlyos válsághelyzet esetén tételes jogszabályok ellenében lenne kénytelen cselekedni az illetékes döntéshozó. Pedig ilyen szituációra a második világháború utáni Nyugat-Európában is akad rendkívül sikeres és pozitív példa, ráadásul éppen az ilyesmire történeti okokból rendkívül érzékeny Német Szövetségi Köztársaságban (lásd keretes írásunkat).

Címlapképen: Karanténlétesítmények és tengerészeti kórház New York Staten Island kerületében. Fotó: Library of Congress Prints and Photographs Division. 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.