Nincs megoldás, csak küzdelem van

Kiszakadunk egy estére a mindennapi mantrából. Színházjegyünk van. Lekéssük. Röhögünk magunkon. Jó, akkor nézzünk valami mozit. Legyen a Különleges életek. Mindketten érintett szülők vagyunk. Az ismerősömnek két középsúlyos értelmi fogyatékos gyereke van, nekem egy autizmussal élő tizenegy éves fiam. Nap mint nap küzdünk az intézményekkel, az integrációval, az elfogadással. Gyakran megfordulunk érintett közegben, ismerős a terep. A Puskin moziban már azon gondolkozunk, hogy jó ötlet volt-e estére pont ez a filmdráma. Az Életrevalókat szerettük, hátha ugyanaz a rendezőpáros, Olivier Nakache és Éric Toledano megkímél minket, és nézünk magunkról valamit, amin kicsit szórakozunk, de nem borulunk meg tőle.

Tévedünk. A cannes-i filmfesztivál zárófilmjeként vetített Különleges életek keményen nyit. Egy lány rohan a nyílt utcán a tömegben, utána az ápolók, elkapják, leteperik. Az okot nem tudjuk meg. Ahogy az autizmus okát sem tudjuk. A valós történet alapján készült film azokról az autizmussal élő gyerekekről szól, akik nem férnek be a többségi társadalomba, sőt a speciális intézményekből is kizárták őket. Ellátatlanok lennének, ha egy ortodox zsidó, Bruno (Vincent Cassel) és egy hithű muzulmán, Malek (Reda Kateb) nem működtetne húsz éve egy olyan intézetet, amely befogadja őket. Nehezen találnak munkatársat, akik vannak, azok sincsenek megfelelően kiképezve. Ki megy ilyen helyre dolgozni? Rájuk száll a bürokrácia, és állandóan vegzálja őket, de ezen túl nem tudnak semmit tenni, mert megoldást nem kínálnak a helyzetre. Bruno a megoldóember. Éjjel-nappal elérhető. Nincs magánélete. Próbál randizni, de mindig megtalálják valami feladattal. „Mindent megoldunk” – mondja folyton, mert mást nem tehet.

A film egyik kedves szereplője az az egyszülős fiú, aki tud ugyan egyedül közlekedni a metrón, sőt sikerül egy mosógép-szervizbe is munkába állítani, csak épp a metró vészfékének nem tud ellenállni, tehát úgy önálló, hogy nem önálló, és végül azért akarják kirúgni a szervizből, mert gyakran beleszagol az egyik munkatársnő nyakába. A másik egy önmagát bántalmazó, fejvédőben járó fiú, akit ápolója csupán egy cigiszünet idejére hagy magára, de az elég, hogy kidobja a tévét az ablakon, és lelépjen. Itt van dramaturgiailag a végletekig kihúzva a film: meglátják a srácot, amint egy autós felüljárón megy át, mire utolérnék, már bekeveredik a négysávos úton a kocsik közé; egyre őrjítőbb és hangosabb zajok, a fiú szemszögéből nézzük az őt körülvevő, dudáló, villogó, száguldó autók százait, markoljuk a karfát, hogy itt a vége, amikor sikerül az intézet munkatársainak berántani a fiút egy mikrobuszba.