Az ürügy

A politikai cselekvések mögött mindig eszmék állnak, és az eszméknek bizony következményeik vannak. Ha tetszik, ha nem, a helyzet bizony így áll, bármennyire is próbálják ezt egyesek – önös érdektől vezérelve – elkendőzni: a társadalmi ügyek „lélektana” olyan, hogy a nap végén mindig felsejlenek a Jóról és Rosszról alkotott végső elképzelések. Egyáltalán nem azt állítom – sőt! –, hogy a politikai cselekvés végletekig patikamérlegen kimért, racionális valami lenne, hiszen az ember alapvetően irracionális lény, akit az „észérvek” mellett (vagy inkább felett) az érzelmek, érzések, előítéletek vezetnek. Azt viszont igen, hogy a cselekvések igazolásaképp, szellemi legitimációként mindig ott van egy értéktételezés, amelyhez kötődünk, amelyből akár tudattalanul is, ösztönösen, de levezetjük tettünk helyességét.

A mai politikai harcokban mindez persze igen aszimmetrikusan jelenik meg, mert úgy tűnik, mintha csak az egyik oldalra lenne jellemző az „eszmei túlfűtöttség”. A külső szemlélődő számára – már ha egyáltalán létezik ilyen pozíció – az egyes „mértékadó felületek” által közvetített kép ugyanis az, hogy a politika rossz, a szakmaiság jó. A ring egyik sarkában áll a politikailag – tehát „ideológiailag” – motivált jobboldal (konzervatívok, illiberálisok, populisták, kinek hogy tetszik), melynek ízlésvilágát mindig valamilyen, az „ész parancsával” szembemenő tételezés jellemzi, mint amilyen a tradíció, a szokás, a hit vagy a tekintély. A másik sarokban pedig a szakmainak, függetlennek maszkírozott baloldal – inkluzíve liberalizmus – van, amelyet nem politikai részérdekek, hanem az objektív és univerzális igazság fűt. Érzelmek vagy szubjektív vallásos meggyőződések helyett a rációra támaszkodik, ennélfogva érték- és eszmesemleges: tehát a politikai megközelítésekkel szemben megbízhatóbb, hiszen neutrális, így „tudással indokolt jogcíme van a kormányzásra” (Voegelin).

Igazságos felszabadítás? 

Mindez természetesen óriási hazugság, vagy ha nem is akarunk ilyen bárdolatlanok lenni, az biztos, hogy körmönfont trükk. A körmönfontság abban áll, hogy a progresszió az emberek alapvető „vágykielégítési vágyát” ki- és felhasználva észrevétlenül, de professzionálisan idomította a társadalmat saját elképzeléseihez, így azok olyan „népszerűségre” tettek szert, hogy ma már valóban megkérdőjelezhetetlen tételeknek számítanak. Scruton ezek közül kettőt emel ki: a folyamatos „felszabadítási attitűdöt” és a „társadalmi igazságosság” hajszolását, melyek közös mozgatórugója az egyenlőtlenségről szőtt elképzelések. A baloldaliak hite szerint ugyanis a javak, a jogok, de általában az egyes emberi jellemzők „elosztásának” egyenlőtlensége nem az emberi természettel magyarázható, hanem az pusztán társadalmi konstrukció – tudniillik történelmileg így alakult –, tehát dekonstruálható is. Ezért „magukat egy olyan új rend harcosainak tekintik, amely majd egyszer orvosolja az elnyomottak ősi panaszát”. Az embereket tehát egyfelől fel kell szabadítani a „társadalmi kényszerek” (szokások, konvenciók, vallásosság stb.) alól – hiszen ez lenne a szabadság lényege –, másfelől az igazságosság érdekében ezzel párhuzamosan a társadalmat átfogóan át kell szervezni, hogy a szociális rend régi normái (hierarchia, tekintély, család stb.) végre marginalizálódjanak.