Verne volt a kerítőm

„Mindig a tenger volt, ami megmentett, csak el kellett utaznom a tengerhez, és meg voltam mentve.” (Thomas Bernhard) 

Kisgyerekként Verne Gyula (igen, Gyula: a Franklin Társulat könyvein nőttem fel, nagyszüleim gyűjteményén, így nem Jules) regénye, a Sándor Mátyás villantotta fel előttem először ezt a várost; a képe belém égett, holott nem láttam a valóságban még sokáig, de álmodtam róla visszatérően: zöld spalettás, sárgás színű, emeletes paloták ereszkednek le meredeken a tengerpartig, így képzeltem. Utólag kiderült: nem is rosszul, az olvasó gyerek fantáziája erősebb képalkotó a minduntalan nézegetésnél. Először első egyetemistaévem végén, 1989 nyarán jártam Nyugaton.

Az Engels téren szálltam fel a Velencébe tartó buszra, szemernyit sem aludtam éjjel, néztem a hajnali sötétben a jugoszláv hegyeket, melyik lehet a híres, 2864 méteres Triglav. Egyébként is világéletemben időpazarlásnak tartottam az utazás közbeni alvást, amikor a tájat, az éjszakát, a fényeket is lehet nézni. A napkelte Olaszországban ért, Trieszt felett, a vasfüggöny végén – from Stettin in the Baltic to Trieste in the Adriatic by Churchill. Ott láttam életemben először a tengert, ott voltam először sztráda menti Autogrillben, ahol először ittam igazi olasz caffèt. Találkoztam Trieszt aurájával, a Karsztról nyíló, Közép-Európa felőli bejárattal Itáliába – ma afgán és pakisztáni fiatalemberek csoportjai gyalogolnak az autóút szélén lefelé, a kikötővárosba, ígéretföld első állomására.

Az első olasz utam (Velence, Verona, Cinque Terre, Firenze, Ravenna) hetei alatt egy életre megteltem rajongással és szeretettel e nép, e föld, színei és formái iránt. Évtizedeken át jártam tartományait, városait Venetótól Basilicatáig, az Abruzzóktól az Amalfi-partig. Lassan visszafelé, közeledve találtam haza: megragadott Friuli vidéke, Aquileia hátborzongatóan tökéletes, hunok ostromolta katedrálisa a síkságon, Grado lagúnái, Udine sebes folyói, Cividale del Friuli rejtőzködő longobárd tökélye a Natisone folyó feletti sziklákon.